Irodalmi Szemle, 1993

1993/3 - GYŐRY ATTILA: Minden kés álma véres

dásig púpozódott disznóölési finomságokkal, s szinte rosszul volt, ha csak az ételre nézett is — ám evett, falt, sajátos kutyafilozófiája nem engedte meg a "zaba" pusztulását.

Bent a házban pedig közben elkövetkezett a disznóvágás elmaradhatatlan záróaktusa, a disznótoros vacsora! Dömötör úr, miután átöltözött, kellemesen elhelyezkedett az asztalnál a gazda mellett egyenrangú félként. Gyors, szakszerű és tiszta munkát hagyott maga mögött a nap folyamán. A segédje is nagyokat harapott, otthonosan mozgott a roskadásig megrakott asztal gasztronómiai csodái között, és egyáltalán nem jött zavarba, ha egy-egy mohóbb nyelés után nagyot böffentett. A gazdasszony csillogó szemmel vette tudomásul, hogy ízlik a főztje.

— Egészsségünkre! — emelgette ő is a poharát felszabadultan, a nap folyamán ráruházott felelősséget lerázva magáról. Végre ő is lazíthatott.

Késő este lett, mire Dömötör úr hazakerült. Útközebn kétszer is eldőlt a biciklivel, mert a gazda szilvapálinkája megtette a magáét.

— Krucifix! — horkant fel a hideg szobába lépve Dömötör úr. — De hideg van! — dörzsölgette a tenyerét és szaggatott mozdulatokkal a kályhát kezdte molesztálni. A begyújtás művelete csak percek kérdése volt számára, s csakhamar tűzúrfi is beköltözött a szobába.

Kicsi volt a szoba, mire Dömötör úr felhozta a pincéből a kedvencét, egy KÉKFRANKOS címet viselő vörös bárónőt, a helyiség megtelt melegséggel, gyengédséggel, otthonossággal. A kékfrankos kényeskedve simult a tenyerébe, incselkedve állt ellen a házigazda követelőzésének, s nagyot sikoltott, mikor az öreg böllér elvette a szüzességét, benyomta a dugóját. A sikoly megállt a levegőben, a falak pedig mosolyogva, cinkosan kacsingatva tűrték, hogy a karcsú fiaskó a mohó böllérmester áldozata ett. Szinte egy hajtásra itta ki az üveg sötétvörös tartalmát, a bordó lé lefolyt az állán, vérszínűre festve a ruháját is, és a szoba hirtelen megtelt nyögésekkel, sikolyokkal, cuppanásokkal, illattal — és Dömötör úr menekülve a bor adta látomásoktól, kitántorgott a szobából...

...A disznóól ajtaja nyikorogva engedett.

— Hát itt vagy! — motyogta részegen Dömötör úr. — Te kis kurva!... Majd adok én neked!... Tudtam, hogy itt megtalállak! — mosolyogta rejtélyesen, és tovább gügyögött, és tovább gügyögött. — Drágaságom... Kicsim... Ágnesem...

— nyögte sípoló lélegzettel, és kigombolta a nadrágját...

— ...Már alig vártam, hogy megérintselek!... Téged senki nem vehet el tőlem...

— dünnyögte. A nyál végigcsurgott a nyakán, és letérdelt...

...A disznó már várta a gazdáját. Sajátos szokása volt ez az embernek, néhanapján meglátogatta, olyankor mindig valahogy furcsán viselkedett. A disznó különösnek találta a dolgot, de tetszett neki a játék. Soha nem értette az embereket, és egyedül unalmas volt az ólban.

Megállt, kisé széttette a lábait, jólesően röfögött hozzá és hátra-hátrasandított. Mögötte a gazda, a részeg böllér, Dömötör úr szuszogott, vonaglott, ülepével mozogva ki-be, s az anyakoca csak nézte, nézte az embert, ahogy átadja magát az örömnek, és csak mozog, egyre gyorsabban, egyre vadabbul: ki-be, ki-be, ki-be...