Irodalmi Szemle, 1993

1993/3 - GYŐRY ATTILA: Minden kés álma véres

— No, hogy megy? — lepte meg az apja hangja hirtelen.

— Megyeget — mondta színtelenül, s valahogy kellemetlenül érezte magát, mikor az apja rátette a vállára a kezét. A mozdulat természetesnek indult, de mire a célba ért, óriásivá nőtt a jelentősége. Az apának és fiának egyszerre állt meg ereiben a vér, s valahogy nem tudták, hogy mi legyen tovább. Csak álltak, bambán nézték a lassan rotyogó zsírkockákat, fülük belevörösödött, s hirtelen nem tudták eldönteni, mi történt. Pislogtak, a gondolataik szerte kalandoztak, ám már tudták, hogy ezek a gondolatok valahogy békés szándékkal száguldoznak, mondhatni természetesen és barátságoséin.

— Khmmm...izé... — dadogta a gazda. — Akkor jó — mondta, és ki tudja, miért, valahogy lecövekelt az üst mellett. Álltak a katlan mellett, a gazda bámészkodva nézte fia újszerű mozdulatait, belekukkantgatott a szomszédos katlan üstjébe is, ahol a szív, a fejhús, a csülkök, a vesék várták dicső végüket. Megbökdöste őket a villájával, csak úgy, rendszertelenül, cél nélkül, hiszen nagyon is jól megvoltak azok a gazda érdeklődése nélkül is, és egyáltalán nem tetszett nekik a bizalmaskodás. Az apa és fiú drámájában pedig talán a happy end, a finálé is elkövetkezett volna, ha — ahogy az lenni szokott — közbe nem jön valami. A gazda sógora rontotta el az idillt: gumicsizmás csoszogásával közelebb jött s rámordult Lajoskára:

— No, fiam, tűnés... Tömd meg te is a bendődet... Ezt már befejezem én... — vette ki Lajoska kezéből a keverőfát, de a gazda közbeszólt.

— Hagyd csak, Miki...hagyd, ha be akaija fejezni, fejezze csak be... Nem hülye ez, a büdös francba is...hanem...hanem — akadt el a gazda szava —, hanem a fiam, vagy mi? — mondta ás átkarolva sógorát, visszahúzta a konyhába.

A konyhában már javában tartott a lakoma, felséges ízek tobzódtak a pici konyhában, a sült hús hárommenetes élethalálharcot vívott a húslevessel, míg a paprika élénkpirosan, enyhén csípős ízével joggal pöffeszkedett az ablakpárkányon a hófehér papírzacskóban. Mellette a fekete bors trónolt fenséges magányában. Ez a fűszer a nép toplistáján "a legismertebb" címet marta ki. Mindenki joggal szerette, mert melegítette s emésztésre ingerelte a gyomrot, s ez a húsoknál, néhány káposztafajnál és különösen a nyers növények élvezetének igen fontos ténykedés... Aztán persze ott viháncoltak, ugye, a "lordok házából" idesereglett fűszervendégek is, például a köménymagőrlemény, a babérlevél, a hús és a zaftos gombaételek kedvence: a majoránna, a jelelgzetes illatú koriandermag, a gyömbér, a sáfrány, az illatosító kakkíű, amely illatával kész káoszt képes robbantani az ízek között, no és nem utolsósorban a vöröshagyma és a fokhagyma is tiszteletbeli vendégekként ott nyújtogatták a fejüket...

A sütőben már sült a pecsenye, a disznótoros népség kedvence. Ágnes asszony villával már javában noszogatta, böködte a lassan pirosra, ropogósra piruló húsdarabokat, mígnem mindenki megelégedésére végül úgy találta, hogy prédául bocsáthatja az éhes szájaknak!

— Micsoda költemény! — ragadtatta el magát Dömötör úr, ahogy az első falatok zamata szétolvadt a szájában. Volt is mit dicsérnie, mert a disznótoros pecsenye Ágnes asszony konyhai költeményének a legszebb strófája volt. Dömötör úr az enyhén kövérkés pecsenyét szerette, úgyhogy elsőként csapott le a tálban vigadó, mit sem sejtő falatokra. Kíséretül uborkát, tormát, mustárt is