Irodalmi Szemle, 1993
1993/3 - GYŐRY ATTILA: Minden kés álma véres
tálaltak a pecsenyéhez, de a sláger mindenképpen az uborka volt. Ez a ház éléskamrájában már kellőképpen megérett, s így kifejezetten örült, hogy kiszabadulhat üvegbörtönéből, még ha csak kíséretként találják is föl. Megint más ízeket ígért az ínyenceknek az immár elkészült disznótoros káposzta. — Hmmmm... Hohó! — füttyentett nagyot Dömötör úr. — Ágnes asszony, ez valami tünemény!... Hogy csinálta? Legyen már olyan szíves, mint amilyen szép! — kurizált a ház asszonyának, csak hogy megismerje féltve őrzött receptjét. — Egyszerű a recept, böllér uram! — kuncogott édesen Ágnes asszony, mert büszke volt a főztjére, az meg kifejezetten jókedvre derítette, hogy a hasát szerető böllér is megdicsérte. — A ledarált színhúst és a megpárolt rizst zsíron pirított vöröshagymával és persze a szükséges fűszerekkel gyúrja össze, és egy tojást is keverjen a masszába... Dömötör úr kíváncsian figyelte Ágnes asszony száját, és hirtelen rájött, hogy nem is kívánja az asszonyt, hanem egyenesen szerelmes belé... Felébredt benne az alvó oroszlán, s láncait rázva próbálta vastag acélrácsait átharapni, ám a rácsok — Dömötör úr szerencséjére — jól tartottak. — ...a tálra helyezett töltött káposztára meg ujjnyi hosszúságú sült kolbászdarabkákat, frissen sütött sertéskarajt teszek, és így forrón tálalom... Ennyi az egész! — villogott büszkén Ágnes asszony szeme, és újra vett a káposztából. — Na de egyen csak mester uram, még kihűl a káposzta! — Bizony...úgy egyél, mint a disznótorban! — cserdítette oda hozzá a szavait a gazda is, és Dömötör úr látta, amit talán senki se látott meg a parányi konyhában: a gazda finom mozdulatokkal, alig észrevehetően, de mégis valóságosan végigtapogatta az asztal alatt a felesége combját... — ...Hé, böllér uram...mi történt?... Még megfullad itt nekünk! — jöttek nagyon távolról a szavak, és Dömötör úrnak csaknem a könnyei csordultak ki a fenséges önsajnálattól. "De szívesen lennék a keze!" — sóhajtotta görcsösen, tele vágyakkal, de rögtön magához is tért, és elsőként kelt fel az asztaltól. — Na, kinézek, lassan meglesz a töpörtyű is... Segítek az öcsinek — mondta és indult kifelé. — Nem öcsi az, hanem...legény! — kurjantott valamitől felvidulva a gazda is, és a rászegeződő tekintetekre még hozzátette, igaz, kissé zavartan: — Na...most...most mit néztek? — Jókor jön! — fogadta a böllért Lajoska. Az üstben sercegve pirultak az aranyos tepertődarabkák, ide-oda ütődtek, a zsír pedig, mint valami pokolbéli üstben, bugyborgott, olykor ki is csapott az edényből. A szitával gyerekjáték volt bánni, hiszen csak meríteni kellett, vigyázva, hogy se a tepertő, se a zsír ne menjen veszendőbe. — Na látja...minden működik — vigyorgott cinkosan Lajoska, aki először érezte ereiben a jól végzett munka üzenetét. Magára hagyta a munkájába mélyedt böllért, és megcélozva a konyhát, mert az illat, a felséges illat kihasználva egy pirinyó ablaknyüást, kiszabadulva konyhabörtönéből viháncolt, hancúrozott az udvaron. Szinte kibírhatatlan volt a csábítás! Lajoskának még így nem ízlett az étel, sohasem volt ennyire éhes, és soha jobban még nem vágyott a munka folytatására... Legyen az bármi és bármiféle... Lajoska hát evett, falt, először
