Irodalmi Szemle, 1993
1993/3 - GYŐRY ATTILA: Minden kés álma véres
turbálni maszturbált, játszotta ő is az ősi fiújátékot, de hát akkor is! Számára tabu volt, az árnyékszékek, fürdőszobák, ágyak, matracok, dunyhák édes titka. Mért kell így belegázolni legrejtettebb érzéseibe? Lajoska nyelt egyet, hülye szokása volt ez — és vagdosta tovább a hájat, a kockákat pedig egy bödönbe gyűjtötte. — Mester úr!... Aztán pihenni is kellene... a torkot öntözni kell, mert kiszárad! — hozta a borospoharakat Ágnes asszony, s pontot téve a gyilkos iram végére, mindenkinek öntött az aranysárga szőlőléből... — Na, isten, isten! — koccintgattak a jóféle kocsisborral, mely enyhén savany- kás ízével kellőképpen egészítette ki a disznóölés sajátos hangulatát. Nagyokat csettintgettek, a bor megtette a magáét, egyszeriben éhes lett mindenki, nagyokat kordultak a gyomrok, csodálkozva vették észre, hogy az idő, ez a szertelen úr, mennyire elszállt fölöttük. Dél volt már, az óramutatóknak csak néhány perc kellett, hogy beteljesüljenek ciklikus vágyaik, hogy újra összeérjenek. Ezt a pillanatot várták már éjféltől, mikor sikolyok, kongások közepette egybeolvadtak, hogy nászuk csupán meddő hatvan másodpercig, számukra mégis örökkévalóságig tartson, majd újra sikolyok és apró mozdulattöredékekkel elszakadjanak egymástól... Más választásuk nem volt, hiszen a sors azt a kegyetlen feladatot szánta nekik, hogy mérjék a relativitást, az elmúlást, a múltat, a jelent és jövőt... És lám, alig egy perccel az éjféli nász után érzékelni kezdték a vágyat, feltöltődtek, hogy szerelmük tizenkét óra múlva újra teljesüljön. Közel voltak egymáshoz, és mégis távol, mert ők maguk voltak a természet. A kis és a nagy mutató. A tűz és a víz. A férfi és a nő. A jin és a jang. A nappal és az éjszaka. A sötét és a világosság... — Öcsi! — szólította meg Dömötör úr Lajoskát —, egy spéci melót adnék neked... De ezt úgy kell ám csinálnod, hogy el ne baszd nekem az anyagot, mert a jóapád leveri rólad még a holnaputánt is... Érted?... A töpörtyűnek való kevergetése fontos dolog. Érzék kell hozzá, mert aki ügyetlen, az odaégeti az egészet... Tudni kell látni, fiam... — tanította Lajoskát Dömötör úr csaknem olyasformán, ahogy azt a mestere tette vele annak idején sok évvel azelőtt... A gazda szólni akart, vétózni, mert nem bízott a gyerekében, jobban szerette volna inkább másvalakire bízni a dolgot, de aztán hagyta az egészet... Asszonya szelíd tekintete leállította akaratát, dagadó keble s a blúza mögött elképzelt bamásrózsaszín mellbimbók, melyeket ajka közé szorítva annyira szeretett, s amelyekre oly szívesen szorítva arcát pihengetett, tanyázott, másfelé csalták képzeletét... Sóhajtott, maga is elcsodálkozott a dolgok menetén, mert rideg embernek tartotta magát, és különben is, ki látott már olyat, hogy disznóölés napján támadjon az embernek kedve cicázásra... Kis híján szégyellni kezdte magát... Lajoska egyedül maradt. A katlan alatt vidáman ropogtak a farönkök, az üstben pedig egyelőre méltóságteljesen nyugodott a kockára vágott szalonna. Lajoska talán először mosolyodott el a nap folyamán: "Mit mondott az öreg a bödönre?... Vindű... Röhej, hogy mit ki nem találnak itt az emberek... De jó szó... Vindű." Nézte a remegő zsírdarabkákat, és keverte, huzigálta a keverőfával a szalonnakockákat. Először átlósan, aztán függőlegesen kavargatta, aztán oldalt... "Mintha a nőben kevernéd... Érted..." — hallotta vissza Dömötör úr hangját, és nem értette... "Hogyan lehet ezt így a nőben csinálni?"
