Irodalmi Szemle, 1993
1993/3 - GYŐRY ATTILA: Minden kés álma véres
feladatát. A kés pedig csak villogott, dolgozott, egy pillanatra sem állt meg, most a hátrész közepén lefelé haladva épp a szalonnát vágta ki az állatból. így végezte hát az udvar királya, az egykori élvhajhász barát, aki oly meggondolatlanul habzsolta az élet javait. A disznó a késnek és a kés távoli testvérének, a bárdnak jóvoltából két fél szalonnás részre osztódott. Dömötör úr megizzadt a nagy igyekezetben, a gazdasszony előkotorta zsebkendőjét, s mint egy segítő angyal törölgetni kezdte a férfi homlokát. No nem... pusztán racionális szempontból történt a dolog. "Még lecsöpögi nekem a húst!" — gondolta Ágnes asszony, ahogy a böllér verejtéktől gyöngyöző homlokát tanulmányozta. De Dömötör úr már-már megvadult. "Mi van?" — kérdezte önmagát, mert ilyet még nem tapasztalt. Ennyire begerjedni egy asszonytól, ez már röhej. Nemi szerve ágaskodni kezdett, s életében már sokadszor kellett tapasztalnia, hogy megint potyára dobja be drága energiáját... — Nos, asszonyság — hallotta Dömötör úr a saját hangját —, hogy akarja a lapockákat? — Hagyjon rajta egy kis szalonnát is... Érti már azt maga, hisz tudja, ahogy tavaly csinálta! — hallotta furcsa távolból a választ is. Hát persze hogy értette... Naná, hogy tudta... hát csinálta. Keze villámsebesen mozgott, a kés pedig hálásan marta, vágta a húst, így adva meg a tiszteletet a böllérnek. A rokonok odacsődített gyerkőcei kölcsönkért zsebkésekkel, bicskákkal már javában partizánkodtak, kerülgették az asztalt, hol itt, hol ott tűntek fel, hogy aztán egy-egy bőrdarabkát lekanyarítva, kuncogva eliszkoljanak. A menekülésszerű távozásra, a gyors startra szükségük volt, mert keresztanyjuk, egy kardos, nagydarab asszonyság oda-odavagdosott nekik, persze az elnéző nyaklevesektől a kis csibészeknek nem esett bajuk. A perzselt bőr pedig valóban kiváló csemege! Nemcsak a gyerkőcök csipegettek belőle, hanem a felnőttek is, meg-megdézsmálva így a préssajtnak és kocsonyának valót. A levegő megtelt magyaros illatokkal, nehéz gasztronómiai vemdégízekkel, melyek egybeolvadtak az udvar öntörvényű szagával és a disznóölő mester bárdjának csattogásával. Mindenki kedvére dolgozott, még Lajoska is megemberelte magát, s a gazda felhúzott szemöldökkel figyelte a fiát, mert ezt még nem látta tőle... Új oldaláról mutatkozott be neki... Eddig egy úrhatnám cöveket látott a fiában, most pedig — le a kalappal — jócskán kivette a részét a munkából... Mintha valami ősi szertartást végeztek volna, ősi, barlangkori munka- megosztással dolgoztak, ment a munka! A böllér darabolta a disznót, az asz- szonyok rendszerezték, mosták, míg a többiek, a férfiak az apró munkákat végeztét. Lajoska óvatosan huzigálta az éles Solingen kést a hájon, mert érezte, jól marokra kell fognia a gyilkot, ha jóban akar vele lenni. A kés frissen volt fenve, s a zöldfülű sebészjelölt izzadva a nagy igyekezettől fáintos kockákat vagdalt ki a hájból töpörtyűnek. — Úgy markold meg, mintha vernéd! — bökte oldalba Dömötör úr Lajoskát, ahogy egy pillanatra felpillantott. Lajoska elvörösödött, s fejét lehajtva buzgólkodott tovább. Most nem akart sem látni, sem hallani; nem szeretett ilyesmiről beszélni. Az igaz, hogy masz-
