Irodalmi Szemle, 1993
1993/3 - GYŐRY ATTILA: Minden kés álma véres
Minden kés álma véres izgis dudákkal, paskolgatni való fenékkel — a hagyományos csodákkal együtt felkapta a vérrel teli dézsát, és indult be a házba. Dömötör úrnak hirtelenjében nemi ingerek nyalábjai viharzottak végig a testén, kitágult szemmel falta a dézsáért lehajoló asszony már-már kibuggyanni készülő mellét, de sóvár pillantása megmerevedett a levegőben, mert a fehémép mit sem sejtve a rászögeződő tekintetből, riszáló járásával elsietett. Dömötör úr mélázva nézett a pompás teremtés után, az udvar mögött, a szántás végtelenjéből pedig előbújt a legfőbb gazda, az egek ura, a fenséges Nap király. Felkelt, átvette a hatalmát, a trónjára ült, s így Dömötör úrnak, aki nagyon hajlamos volt a misztikára, hirtelenjében gyönyöréhsége támadt. A fehémép, a Nap, a leölt állat vére és az előbbi látvány megtette a magáét. "Hullatja levelét az idő vén fája..." — csengtek a Mondák könyvének dicső szavai a fülében, s most büszke volt magára, hogy látja azt, amit más nem lát, része az ősi aktusnak és ettől boldognak, elégedettnek érezte magát. Mire a gazdasszony újra lejött az udvarra, a disznó már annak rendje-módja szerint le volt pörkölve, vakarva, sőt a gazdasszony menye niég le is sikálta, mosta a hatalmas testet. A pörkölő még párolgott a kiadós munka után, a gázpalack niélabúsan nyugtatta magát, ő mindenből kimaradt eddig. A gyerekek is jól jártak, ujjaikra ráhúzták a disznó lecsavart körmeit, melyek így rögtön a perzselés után jóleső meleggel vigasztalták a fagytól elgémberedett ujjperceiket. Jó volt a hangulat az udvaron, s ebből csupán a disznó nem érzett semmit. Energiája niár útban volt az űr felé, sorsa új utakon száguldott ismeretlen célja felé. — Na, böllér uram, jöjjenek aztán a reggelire...hagyják már pihenni azt a disznót!... Jófajta böllérreggeli csillapodik a serpenyőben a konyhában! — invitálta a kompániát az asszony, akin látni lehetett, hogy izgatott, hiszen főzés tudománya kerül elbírálásra... A böllérreggeli szóra Dömötör úrnak összefutott a szájában a nyál. Lelki szemei előtt megjelent a serpenyő, a belevagdalt, gyufaszálnyi szalonnadarabkák s az apróra metélt vöröshagyma, amely a serpenyő kíméletlen belső feszültsége következtében szalmasárgára fonyadt... Aztán a vér... A disznó friss vére, a fehér arannyal, az ételek kábítószerével, a sóval. Bizony, a só... A só a legfőbb fűszer, ám ott tolakodik mögötte a vörös herceg is, a paprika meg a dühös, szüntelenül mogorva bors is, s ezeket — elkeverve — a gazdasszony addig párolja, míg a vér a hevítés következtében elveszti folyékony állapotát, s már villával is ki lehet emelni a megpárolódott darabkákat, és a friss, ropogós pékkenyérrel tálalni lehet az egészet... Soha jobb reggelit! — Nos, akkor hát induljunk!... A disznókonia bizonyára nem veszi zokon, ha egy parányit megvárakoztatjuk... Ugyebár? — csapott a disznó farára és vontatott, dülöngélő járással, mint egy vén tengeri medve, elindult a nyári konyha felé. Kajla, a láncon tartott örökös rabszolgakutya nem értette, mi történik... Elhűlve nézte a fejleményeket, korcs agya többszörösen is leblokkolt. Szániára a világ a behorpadt, rozsdás lábasra szűkült, melybe az ételt adagolták neki, no meg a kerítéssel behatárolt udvarra... És csak nézte, nézte a kora reggeli zimankóban a lassan párolgó, kihűlőben lévő disznótetemet... Egykedvűsége azonban azonnal megváltozott, mikor az udvar újra megtelt emberekkel, mert megtanulta, hogy
