Irodalmi Szemle, 1993

1993/3 - GYŐRY ATTILA: Minden kés álma véres

GYŐRY ATTILA

az emberekkel kapcsolatban mindig valami történik. S a vére, az őseitől örökölt vörös kotyvalék megsúgta neki, kire ügyeljen, kinek nyaljon, kinek csóválja a farkát?

Dömötör úr jóleső érzéssel simogatta a hasát; ha a bendőjére mérőműszert szereltek volna, annak nyila minden bizonnyal a TELE jelzésen állapodott volna meg. Az ilyen esetekben Dömötör úrnak eufórikus képzetei támadtak, örült a világnak, az életnek, s azt sem bánta, hogy közelről csak elvétve láthat nőt, mert hát sebaj — gondolta —, ott van mindig kéznél a Tenyér Anna néven ismert hölgy, akivel bármit megcsináltathatott, amire csak kedve volt... A kutyára nézve elérzékenyült. Kutya nélkül mit is érne a disznóölés? — kérdezte önmagától, és bütykös ujjaival szeretettel megvakargatta az eb nyakát.

— No...no... te hülye!... Várd ki a sorodat! — brammogta az ugráló állatnak, amely annyira ostoba volt, hogy játszótársának nézte... — igaz, csak egy pillanatra — a komoly böllérmestert!

A gazda középső fia, egy nyúlánk, csintes-csontos legény, jól fésülve, kivasalt munkaruhában, új bakancsban, hófehér körmökkel, kislányos kacsókkal, barettben, szarukeretes szemüvegével kissé morbid látványt nyújtott a tagbaszakadt böllérmester mellett. "Mi a francos fenének jött ez le?" — kérdezte Dömötör önmagától, mert nem tudta elképzelni, milyen melót adjon a gyereknek.

...És mintha a gondolatoknak ereje lett volna, a fiú megérezte az ellenséges energiát a térben, mert kíváncsian nézett körül a dioptriák mögül, mélán csó- válgatta a fejét, piszmogott, ujjaival a disznó fülét babrálta, aztán hirtelen megmagyarázhatatlan vadsággal megmarkolta a disznó csülkeit, segítőkészen beállt a böllér mellé, és egyáltalán nem mutálós hangon megszólalt:

— Nos... akkor kezdhetjük az operációt, főorvos úr!

Felcsattanó röhögés volt a válasz.

— Hát ez jó, öcsi! — röhögött Dömötör úr, mert nagyon tetszett neki az ötlet.

— Még hogy főorvos! — kuncogta.

— Nos... akkor fogjunk neki, asszisztens úr! — ment belé a játékba.

— Fogjunk — bólintott Lajoska is komolyan...

— Ez itt egy csaknem kétszáz kilogrammnyi súlyú heréit úr, aki ma hajnalban vesztette el az életét... Állítólag meggyilkolták — színészkedett Dömötör úr, és rászólt a segédjére is. — Segéd úr, kérem a késeket...

— Parancsoljon, sebész úr — vigyorgott félszegen a segéd, akinek szintén tetszett a dolog.

— Nem sebész, hanem kórboncnok vagyok, ha nem tudná! — utasította Dömötör úr a segédet tettetett felháborodással, és valóban, mint egy igazi kórboncnok a tetem hasfalára fordította a tekintetét.

— Azt hiszem, katolikus volt... — dünnyögte, s ránézett Lajoskára, aki először bizonytalanodott el a színjáték alatt...

"Ezt meg hogy értette?" — düllesztette a szemét értetlenül, ám a választ azonnal megkapta.

Dömötör úr mestervágással kezdte a boncolást. A hátára fordított disznó két mellső Iába közé ügyes vágatot hasított, majd a hasfalon vezette végig a Solin- gent. S e két mozdulattal tulajdonképpen keresztet metszett a hasra, s erre a keresztre célzott az előbbi megjegyzésével...