Irodalmi Szemle, 1993
1993/3 - GYŐRY ATTILA: Minden kés álma véres
GYŐRY ATTILA a disznó húsába, s már előre örült, hogy nemsokára szomját oltja, felbuzog két oldalt a bordó sűrű, forró vér, és tudni fogja, hogy ezt ő idézte elő... Minden kés álma véres... Valahol félúton haladt a kés a lét és nemlét közti csodálatos zónában, mikor a disznó végre ráébredt, hogy közeledik a vég... És akkor valami történt! Valami kattant, megcsusszant, s a gondolat átsurrant az egyik dimenzióból a másikba. A disznónak megvilágosodása támadt! Egyrészt érezte a kés szúrását, a megállíthatatlan erőt, látta az ól deszkaléceit, az ölésre kész, sóvárgó emberek villogó szemét, a csizmaszárakat, a kutyát, ahogy felismerve a vén kaszás közeledtét, pánikszerűen szaggatta, ráncigálta a láncát, már-már a halálba nyomorítva önmagát... És a disznó itt, mintha csak egy alagúton keresztül látná magát, kolostort látott, zord hegyeket, kietlen, barátságtalan folyosókat, ahogy hosszú csuhában társaival zárt rendben igyekszik valahová, s filmszerűen látott egy leányt, gúzsba kötve, hason fekve az asztalon, s mögötte egy vigyorgó szerzetest, ahogy hátulról tuszkolja, egy másik meg a lányka fejénél állt felhúzott csuhában, és pofozta a szerencsétlen lányt. ...És látta magát, ahogy az ájult lánnyal üzekedik, a vért, amely a hasán lecsorog, hallotta saját kéjes lihegését és a lánykából feltörő nyöszörgő, hörgő, fájdalmas sikítást!... Ez lett hát a büntetése!... Előző életek, jövő életek, jelen életek kavarogtak a fejében, az élet egy pillanatra beavatta egyik legrejtettebb titkába, működött a reinkarnáció, soha vadabbul, soha sokkolóbban és soha rosszabbkor, a halál szent percében... És így, a halál közelgő pillanatában, immár emberi aggyal rendelkezve, emberi gondolatokkal ráébredt a disznó hatalmas bűnére s a végzetre, amely így bosszulta meg előző élete bűneit; s immár tudta, hogy mindez még folytatódni fog, s tart az idők végezetéig, és újra meg fog születni, és újra szenvedni fog, s újra végigjárja az utat, míg csak el nem jut az űrbe, a kozmoszba, hogy energiája az univerzumba áramoljon szét, megtalálva a nemlét szent állapotát!... És a disznó, alias Jules barát, mindezt felismerve sikítani kezdett... Megőrült. Szeme még befogta az udvart, még látta a fölötte rimánkodó, síró-rívó alig hétéves lánykát: — Ne öljétek meg a csonyit, ne öljétek meg a csonyit!... — de ekkor már ő is csak sikítani tudott, eget verően, világfájdalmasan, fülsértőén. — Már jön a vére! — figyelmeztette Dömötör úr a gazda feleségét, aki már ott állt mögötte, kezében a dézsával... A bordó, sűrű vér hatalmas ívben lövellt ki a sebből, ám a gazdáné sem volt rest, néhány csöpp kivételével mind fölfogta. — Ez lesz ám a jó abákása! — örvendezett a rengeteg vér láttán, az pedig csak folyt, folyt megállíthatatlanul, szinte csordultig megtöltve a mély dézsát. Dömötör úr tisztelte a hagyományokat. S most eljött a pillanat, amikor átadhatta magát a múltnak, az ősi nagy hitvilágnak. A regék, a mondák deli énekeket regöltek neki, mikor egy stampedlit odatartva a folydogáló vérhez, merített egyet a vörhenyszínű nedűből... Egy hajtásra itta ki, a vér gyengéd nyomot hagyott az ajkán... Egyébként nem érzett semmit. Lement, lefolyt, ennyi. A gazdasszony pedig amolyan jófajta tenyeres-talpas asszonyállat volt, nagy
