Irodalmi Szemle, 1993
1993/3 - GYŐRY ATTILA: Minden kés álma véres
Minden kés álma véres — Milyen nyugodt! — csodálkozott a segéd, ahogy elsőként benyomult az ólba. — Aztán legyen is, mert megrugdalhatjuk őkelmét, ha izgága merészelne lenni! — jött hátulról a gazda hangja, amely már előszele volt a szörnyű nagy veszélynek. Vonszolni kezdték. De a hatalmas állat egy tapodtat se mozdult, egyetlen hang se jött ki a torkán! Rúgták, ütötték, taszigálták, a meghívott rokonok kölykei is kivették részüket a terrorból — apró kezükkel belemartak, s a disznó mindezt tűrte, fejét lehajtva vonaglott a vesztőhely felé, igazi mártírként fölvállalva az udvar népének a bűneit. Azért kell bűnhődnie, mert a kacsák kicsipegették a vetésből a magot, mert a macska elkapott néhány galambfiókát, mert a kutyának is volt némi vaj a füle mögött, mert a patkányok független csapata már hónapok óta élősködött a házon, mert a galambok is leszarták a gazdát egyszer templomba menet... És a disznó vonaglott, állati Krisztusként tűrte a megalázást! Az ólban az disznó ifjú hódolója imádkozni kezdett, vadul, minden erejét összeszedve dörzsölődött a palánkhoz, mintha csak így akart volna tiltakozni. Állati Rómeó és Júlia — lángoló szerelem, ám a lángok ropogását elnyelte az udvar népének kárörvendezése... Ilyenek voltak. Lelkendeztek, ha valaki kimúlt! Talán csak a galambokból hiányzott a gonoszság. Ok igenis galambszívűek voltak, és békülékenyek, s leszarták az egész udvart, a mélyen tisztelt bandát!... De azt aztán jó magasról!... A disznó közben a vesztőhelyre ért, de akkorra már tudta, hogy mindennek vége, befellegzett. A félelemtől, úgymond, beléfagyott a vér, teste remegett, várta a halált, egyfajta megváltóját, talán a csodát, hogy helyette a mestert, ezt a furcsa böllért fogja majd magához szólítani az Úr... De minden ki volt tervelve, a kelepce óramű pontossággal zárult be fölötte. "Ne...ne...ne...kérem —kérlelte a világot —, annjd mindent akarok még csinálni, és különben is, kinek van kedve csak úgy megdögleni?" — Alig röfög, figyelitek? — csapkodta meg a hátát kedélyesen a gazda és ledöntötte a földre. Dömötör úr kezében megvillant a kés. Igazi disznóölő kés volt, az ilyenekre adott, alapos ember volt ebből a szempontból. SOLINGEN — hivalkodott a minőség neve, s ahogy hüvelykujjával kitapogatta a kés élét, egy pillanatig büszke volt önmagára. "Valódi Solingen... Egy vagyont fizettem érte... Ja kérem, ez teljesen más, mint a többieké... Méghogv a Mexiko platz vagy mi?... Röhej... Hamisítványok mind!" — jutott eszébe, ahogy a keresztfiára gondolt, aki egyszer Bécsből hozott neki késeket... "Csak ránéztem és tudtam... Hamisítványok!..." — húzta el győztesen a száját, amitől a gazda fiatalka menye kis híján hányingert kapott: "Vigyorogva öl..." — gondolta sötéten, és rögtön ellenszenves lett neki a böllér. Dömötör úr ráérősen vakargatta a kés hegyével a disznó nyakát, amitől a disznó kis híján sokkot kapott... "Gyerünk, gyerünk... mit vacakolsz, te pancser!" — cukkolta a böllért, aki szerencsére nem értette... A nemes Solingennek ismerős volt a kép. Már felkészült, szinte kívülről tudta az útját, mint egy öreg nyugdíjas postás, aki még becsukott szemmel is végig- menne a megszokott úton... Átfúrta a bőrt, talán ez volt számára a legproblematikusabb, a kezdés! A többi aztán magától, önműködően ment, befúrta magát
