Irodalmi Szemle, 1993

1993/3 - GYŐRY ATTILA: Minden kés álma véres

Minden kés álma véres

módra, nyalva a híres vezérkutyának, azt sem tudva, hogy mi történik valójában a faluban, vad csaholásba kezdtek, dühödten, önmagukat kis híján megfojtva az éles nyakörvekkel.

...Dömötör úr már rég a gazda házában üldögélt, mikor az ostoba kutyák még mindig csaholtak. Észre seni vették, hogy az imádott vezérük már rég visszahúzódott az óljába.

— Hosszúszemüszilvapálinkás jó reggelt kívánok, mester uram! — üdvözölte Dömötör urat a ház gazdája, ahogy betoppant a fűtött helyiségbe, amelyet nyári konyhának használtak. Igazi nyári konyha volt, szinte már uniformizálódott formájában: a sarokban tűzhely, agyonhasznált fazekak, mosdó, vödör, egy öreg, szálkás, jól megtermett asztal, heverő, még öregebb kredenc, polcain nyugdíjazható tányérok, sótartó, kacatok, csészék, a kerdenc oldalán kiragasztott fényképek, amelyeken kiskatona, dundi, pisis unokák, bárgyún vigyorgó fickók, munkatársak, lányok voltak láthatók, a másik sarokban pedig az új idők szelének betörését jelezve egy igazi hűtőszekrény is díszelgett.

— Hát a reggel, az megvolna! — kacsintott sokat sejtetően a segédjére Dömötör úr. Egy szemernyit mozdult a lócán, aztán igazi alatomossággal, suttyomban, ahogy csak a moziban, színházban vagy a templomban szokás, egy leheletnyit, éppen csak egy költeményre valót szellentett. Dolgoztak a hasizmok, visszafogva, egész energianyalábokat felhasználva sajtolta ki magából a beleszorult szelet, hogy az kiszabadulva szörnyű és méltatlan börtönéből, megdöntve az oxigén egyeduralmát a térben, átvegye a hatalmat egy illó pillanatra a nyári konyhában. A gazda asszonya rögtön mozdult. Tudta, hogy mi jár a böllér fejében. Térültfordult, s az asztalra állított egy köpcös kis üveget, tele vadító nedűvel, rézszínűre érett szilvóriummal.

— Egy kis szíverősítő! — töltött az asszonyka, és a tálcát körbehordozva a konyhában, mindenkinek odakínálta a kupicákat.

— Szilva... — jegyezte meg Dömötör úr, ahogy az illatos nedűt az orra alá vitte... — Igazi szilvórium... — dünnyögte örömmel, s még a lámpát is felkö- szöntötte, amelynek fényében a réz szín arannyá nemesedett... "A kert aranya

— kezdte meg önálló munkáját az agya, s közben a szaglószerve már-már megvadulva az isteni illattól, aprókat rándult. — Micsoda munka, micsoda erőfeszítés, gyötrelem, költőiség, művészi meglátás, életérzés, tapasztalat kell ahhoz, hogy egy üveg szilvórium így tündököljön?... Valóban... A kiválasztottak itala!"

— szivárogtak a gondolatok az agya utcácskáiban, és szándékosan lezárva őket, mély lélegzetet vett, ahogy az öregapja tanította, aztán felhajtotta a szilva tüzes levét. Dömötör úr szinte megborzongott, ahogy a pálinka beomlott a szájába, végigmosva a tépőfogak, a szemfogak határolta bordóvörös nyelvét, lefolyt a garaton, hogy aztán hosszú vándorlás után megérkezzen az ősi kriptába, az örökös nyugágyba, a sötét és feneketlen, tágas bendőbe!

— Húúúú!... A kirelejzumát!... A szentyit!... Hát ez ekrazit, gazduram! — hápogott a hentessegéd, kidülledt szemével jelezve, milyen borzalmak mehetnek végbe a gyomrában.

A gazdának tetszett az ekrazit szó. "Ekrazit... Tényleg van benne valami... Ez robban!... Az hétszentség!... Ez még a hóttat is föléleszti!"

Kint az ólban békésnek egyáltalán nem mondható röfögés noszogatta a hajnalt,