Irodalmi Szemle, 1993
1993/3 - GYŐRY ATTILA: Minden kés álma véres
GYŐRY ATTILA Egy gyors pillantással ellenőrizte füles táskája tartalmát: a késeket, a követ, a hurka töltőt, és elindult kifelé. Kint a legény lábát egymáshoz ütögetve toporgott a zimankóban, ajkát összeszorította, mintha csak így akarta volna megóvni a hidegtől belső szerveit. — Kutya hideg van — potyogtak szinte jégként a földre a legény szavai. — Az — hagyta rá az öreg böllér, és fejével a kapu felé bökött. A legény hangosan szellentett, ám egy szemernyit sem jött zavarba. Csak röhécselt és így szólt: — A kutya, ha nem fingana, akkor talán el is fakadna. — Igaz... Az már szent igaz! — helyeselt Dömötör úr, és hogy megmutassa a szemtelen kölykének, hogy ő sem tegnapelőtt jött le a fáról, hozzátette, amit az apjától tanult annak idején: — Hát... a bátor ember még a templomban is szarik. — így van... Kőkeményen! — mondta a legény vigyorogva, és elfordult. Felült a biciklire. Elindultak. A szél tompán felzúgott a kockaházak között, néhol néhány téglarakást egyenesen megríkatott, ahogy elhúzott a felhalmozott téglák között. A téglák sikítva, szomorkásán nyögtek a kellemetlen vendég látogatásától, de nem tettek semmit, ez volt a sorsuk. Csak sivítottak, ismeretlen üzeneteket váltottak, amelyeket csak ők értettek, a téglák népe... "Ezek a fingok nem tudják, hogyan jöjjenek jó dógukban a világra! Nem elég, hogy ízetlenül hőrögetnek, még büdössel is vannak, hogy embernek elmegy a kedve az élettől!... A szentyit! Persze szó se róla, mindenki szereti a maga fingját... Mert, ugye, az emberek önzők! így van ez!" — gondolta Dömötör úr, és miközben egykedvűen kerekezett, így folytatta megkezdett gondolatsorát: "...És milyen egyediek tudnak lenni ezek a fingok!... A fiatal lánykák fingja mintha csak azt akarná mondani a születés szabad pillanatában: ...selyemszááál!... Az úrinőké meg egészen cafkás: ...cérnán fitty!... De a legeslegjobb a férfiak fingja! Mennyi energia, erő, önteltség, emberi méltóság van a fingjukban! Egyenes, odaadó dörrenés, igazi katarzis, ami csakis ilyesféleképpen szólhat: ...Kenderkóró bummm!... Valóban, így van ez rendjén!" — zárta le gondolatait minden átmenet nélkül, mert figyelmét újabb esemény ragadta meg. Valami furcsát észlelt az előbb. Igen! Határozottan emlékezett, noha agya egy másik szférában kalandozott, ám mégis érzékelte a zavaró körülményt! Megadóan követte a legényt, a segédjét, és fülelt... Már befordultak a célegyenesbe, mikorra rájött, mi zavarja voltaképpen. Hát persze, a bicikli! A bicikli nyikorgott! Mit nyikorgott? Nyekergett! Makogott! Nyihogott! Idegesítően tépázta a békés hajnal álmos nyugalmát, a csend idegszálait, a biciklilánc kapkodva harapdálta a fogaskerék fogait, s harapásaihoz ízetlen tréfaként hangosan csámcsogott. "Nyik-nyik-nyik..." — nyikorogta a bicikli szégyenkezve, hiszen a lánc teljesen független volt tőle, mint egy jól működő gyártelep önálló részlege az igazgatóságtól... Az éles biciklijajdulásokra először Szultán, a sarki fűszeresék komondor kutyája lett figyelmes, nemtetszése jeléül hangját fitogtatva felüvöltött. Az üvöltésre szinte jeladásként kapták el a fejüket a szomszédos házak korcsai, melyek bunkó
