Irodalmi Szemle, 1993

1993/2 - LIBRESSZÓ

Prágai képtárakban tőségeivel teremt élő, lüktető, eleven kap­csolatot az olvasóval, s beszél könnyeden mindarról, ami időközben múlttá lett. Ki­váló arányérzékkel, állandó személyes je­lenléttel tudja érdekessé, lebilincselővé tenni a mondanivalóját. A Győrv-interjú erre éppúgy példa, mint a Bartók-emlékek kutatása, feltárása. Nem kevésbé érdeke­sek azok a villanásnyi "profilok" sem, me­lyekben — a kötet indításaként — saját családi hátterét rajzolja meg. A kötet legfőbb erényéi abban látom, hogy a rangos közírás példáját követve ő maga is rangos munkát adóit ki a kezéből. Az egyéni élményeket is megnemesílő kö­zös sors és írói felelősség nyilvánul meg ezekben a beszélgetésekben, találkozások­ban, emlékekben, és teszi őszintévé, élővé és emberivé azt az üzenetet, melyre a szer­ző a humánum nevében vállalkozott. Csak sajnálni lehet, hogy posztumusz kötetként jelent meg a könyv, s azt is, hogy folytatása most már végleg megszakadt. Megszakadt, mert nem is olyan régen Nagy Jenő is elindult azon a messzi úton, amelyen a könyvében megidézett barátai többsége már korábban távozott. Szászi Zoltán: lilie Wiesel Az eskii című művéről, az 1896-ban Nobel-dijjal kitünte­tett író nálunk 1990-ben megjelent köny­véről akarok itt szólni a megjelenés után három évvel ugyan, de azzal a meggyő­ződéssel, hogy örökösen időszerű műről szólok. A zsidó származású, Márama- rosszigeten született író angol nyelvű 1974-ben publikált kötetét Dezsénvi Kata­lin fordította. Jól. Visszaadva a Talmud ízes és erős gondolati álsugárzásait, s az író egyéni látását, érzéseit, életszemléletét. Volt egyszer valahol egy város, Kolháza, melynek zsidó lakosságát egy féktelen pogrom kipusztította. Egyetlenegy élő szemtanú maradt, Áz.ríl, aki bolyong a vi­lágban, s képzeletének optikája időnként rémálomszerűen vetíti vissza a tragédiát. Torkában, mellében azonban ott a görcs, az "eskü", a "nem mondhatom el senki­nek" végtelen ívű fájdalma. Az esküt még­is megszegi, mert emberéletet kell megmentenie. Egy, a világban eltévedt, az élettől meg- undorodolt embert ment azzal, hogy el­mondja neki a nagy titkot, kibeszéli magából élete teljes drámáját, s egyúttal elmondja egy kisebbség, egy kitaszított, a társadalom perifériáján élő emberközösség tragédiáját is. Felkutatja fakuló emlékeze­tében az arcokat, neveket, történéseket, mindent, amit "az eskü" — korábbi hite szerint — lelke legmélyébe pecsételt. Az emlékezés és a hírmondás nem teheti örökkévalóvá a szenvedést. Bár Ázni en­nek ellenkezőjét állítja, éppen ezért van az eskü, soha senkinek el nem mondható a szenvedés, amely bennem él, majd meghal velem együtt, s majd a szenvedés is velem eltemettetik. Nehéz e dilemmát feloldani, az élet értékessége (vagy értéktelensége?) feloldhatja-e az esküt? A nemzeti össze­tartozás, az emlékezet melegen tartja a szenvedésélményt, amely beépül a DNS molekulánkba, félelemérzetU'l terhelheti a jövőt, s mégis oly szükséges, mint az. oxi­gén. Wiesel, a Buchenwaldot megjárt ember látásmódját le nem vetkőző író is megszegi az esküt, elmondja, újraéli a lehetetlent, a pusztulást, a véget. lí könyv legnagyobb érdeme, hogy meg­tanít fájni. Megtanít emlékezni és újjászü­letni. Az örök érték, az lilét érdekében, hogy az ne emlékezés és fájdalom legyen, hanem feloldozás és végtelen szeretet.

Next

/
Thumbnails
Contents