Irodalmi Szemle, 1993

1993/2 - LIBRESSZÓ

LIBRESSZÓ

Fónod Zoltán: Emberek és élmények címmel jelent meg Nagy Jenő, az ismeri magyar közíró és rásdiós kötele, melyben a múltról és félmúllról vallatja önmagát és beszélgető partnereit. A Máraitól vett fájdalmasan megható mottója a "búcsú pillanatát" idézi. Akkor talán még maga sem gondolta, hogy kötete megjelenését nem érheti meg. Akárcsak Márai, ő is a szolidaritás erejében bízik az ösztönök rémuralmával szemben, az emberséget tartja meghatározónak — minden időben.

A szerző élete során volt joghallgató, rádióbemondó, ügyvédbojtár, hídépítő munkás stb., s végül az újságírást választotta s a rádiósszakmánál kötött ki. Tájékozottságával, széles látókörével, intellektusával évtizedeken át sajátos színfoltja volt a hazai magyar közírásnak. Rádiósként még az első köztársaságban kezdte pályáját, majd 1948 után az Új Szó első munkatársai között találjuk. A magyar nyelvű rádiózás beindításával viszapártolt régi szakmájához. A legfájdalmasabb talán az volt számára, amikor 1970-ben a konszolidátorokeltiltották a mikrofontól. 1968 augusztusa, a "gabonarádió'' szerkesztése volt a fő bűne, s persze az is, hogy ezekben a hónapokban túlságosan aktívan vette ki a részét a kisebbségi kérdés rendezését célzó törekvésekből. Ezután éveken át egyetlen gondolat foglalkoztatta: meg akarta látogatni az Egyesült Államokban élő lányát.

Nagy Jenő a magabiztos, makacs újságírók csoportába tartozott. A dolgok természetétől függően tudott kellemetlenül személyes is lenni, a megértést, a baráti kapcsolatot azonban mindennél többre becsülte*. Tehetségét, tudását azok is elismerték, akik rátartiságát nem szívlelték. Sajátos egyéniség volt, magabiztos polgár, soha másnak nem is akart mutatkozni. Ezért nem véletlen, hogy az európaiságban áppen Márai Sándor jelenti számára a pélLibresszónk vendégei: Fónod Zolién egyetemi oktató és Szászi Zoltán költő

— a következő könyvekről mondják el véleményüket: Nagy Jenő: Emberek és élmények (Madách, 1992), Elie Wiesel: Az eskü (1990).

dát. Hogy mennyire személyes tudott lenni, arra a kötete a bizonyíték: minden sorában ott érezzük egyéniségét, szubjektív motiváltságú kíváncsiságát.

Jelentős emberek barátságát, ismeretségét tudhatta a magáénak. Csak örülni lehet annak, hogy az éter hullámain elszállt rádiós beszélgetéseinek egy része e kötetben megőrződött.

Mindenekelőtt a Bartók Bélával kapcsolatos emlékek idézését emelném ki mint egyik rangos darabját a kötetnek. Ez a közvetlenség és élményszerűség hatja át a Kodállyal folytatott beszélgetését is, valamint a Selye Jánosról szóló emlékeit vagy a Móricz Lilivel készült interjúját. Riportalanyai között találjuk az "első magyar bohémistát" (Dobossy Lászlót), a három híres Jankót (Alexvt, Blahót és Smreket). Beszélgető partnerei között ott vannak a cseh színházi élet kiválóságai, Voskovec és Werich, s megörökítette találkozását Lesznai Annával is.

Elevenbe vág az a beszélgetés, melyet a hetvenes évek elején Gvőry Dezsővel foly- tatolt. Saját kiszolgáltatottságát itt éppúgy felpanaszolja, mint azt az érzéketlen magatartást, melyet akkor — megítélése szerint — a polgári értelmiséggel szemben alkalmaztak. Különösen megdöbbentők azok a sorok, melyeket ilyen vonatkozásban a két világháború közötti magyar közírás kiválóságáról, Dzurányi Lászlóról ír. Dzurányi 1945 után nyomorban pusztult el, sorsa Nagy Jenő szerint jelképes, intő példája annak, milyen hatalmaskodók, gátlástalanok tudlak lenni azok, akiket a kommunista hatalom megkörnvékezetl. E generáció irodalomtörténeti megmérettetése nyilván összetettebb, mint ahogy ez a beszélgetésből kitűnik, Nagy Jenő jogát a saját véleményre azonban aligha vonhatjuk kétségbe.

Nagy Jenő a közírás eszközeivel, lehe