Irodalmi Szemle, 1993

1993/2 - POÓR JÓZSEF: Apátia 1 kilométer

lóságban azonban szerettem volna kiszállni az autóból és futásnak eredni. Végigfutni az utcákon, kiabálnia nevemet, hogy itt vagyok, és gyönyörű minden, bár apa bajban van, de azért a szép szép marad, s hogy ebből a szépből viszek majd neki is.

Alighogy áthaladtunk a hídon, befordultunk egy mellékutcába, és Ödön bácsi rálépett a fékre.

— Itt vagyunk — sóhajtott fel anyám reménykedve.

— Ez egy fodrászüzlet — buggyan ki belőlem a cégtábla láttáit a kétkedés hangja, de a bácsi közbeszól.

— Volt. Ez a Péter Adám Kutatóközpont. Azaz a Sas Dezsőné utca harminc. Látod ezt a sok embert?

A bejáratnál hosszú sor kígyózik. Mikor mi is csatlakozunk a várakozókhoz, hamarosan tapasztalom, hogy az emberek nem szólnak egymáshoz. Ki-ki a táskáját szorongatja, száját préselve még a többiek tekintét is kerüli. Anyám halkan kérdezősködni kezd, s vagy öt-hat mondat után egyik szomszédja így szól:

— Akkor nincs értelme, hogy várakozzanak.

Összerezzenek.

Ödön bácsi föltolja a kalapját:

— Mi az, hogy nincs értelme itt várakoznunk? Miért, mi ez itt, nyomtatványgyűjtőhely, vagy mifene?

— Jó uram — kezdi el ismét az előttünk álló. — Kérjenek nyomtatványokat. Kapnak hármat. Az egyiket írassák alá az orvossal, hogy vállalja-e a beteg kezelését. A második egy tájékoztató, hogy miképpen kell vérmintát venni a betegtől. Mert azt is kell hozni. A harmadik a gyógyszer leírása.

Önkéntelenül a kezében tartott nyomtatványok után nyúlok.

Eltolja a kezem.

Majd egyet mégis átad.

Olvasom: Alulírott orvos orvosi eskümnek a rám és a hivatásom gyakorlására vonatkozó, továbbá az egészségügyről szóló 1972. évi II. törvényben, különösen annak harmadik fejezetében és ezek végrehajtására vonatkozó rendeleteknek, utasításoknak, szabályzatoknak megfelelően az általam ismert diagnosztizált eljárást és a szóban forgó készítményt saját felelősségemre alkalmozom. Pecsét, aláírás.

— Azonkívül kérik a kórházból a zárójelentés fénymásolatát is — mondja anyámnak az előttünk álló, miközben visszaveszi tőlem a nyomtatványt.

Hiába jöttünk, kondul meg berniem a félelem hangja, s nógatom anyut:

— Menj előre, nyomtatványokért talán nem kell sorakozni. Végül előrelépek, s fennhangon bocsánatozok. A bejáratnál nem adnak helyet, de öklömmel utat fúrok magamnak. Odabenn még egy tűt sem lehetne leejteni. Egy asztalsorhoz érek. Az utolsó asztalnál a főorvost látom — a Hírháttérből.

— Csak a nyomtatványokért...!

Elállják utamat.

— Hatszáz kilométert tettimk meg idáig — verem vissza a rám zúduló szó- özönt.

Aztán ismét az utcán vagyok.