Irodalmi Szemle, 1993

1993/2 - POÓR JÓZSEF: Apátia 1 kilométer

— Hogyan lehetnek egymáshoz ennyire könyörtelenek, mikor mindenki tudja, miért van itt? — keresek támogatást Ödön bácsinál.

Mataloha Ödön bácsinak minden porcikája azt mondja: most már rajta a sor.

Én Ödön bácsi nyomában maradok. Ő halkan mondja a bocsánatkérő szavakat, rákiabálnak ugyan, de amint a szemébe néznek, megnyílik előtte az út. A kiszolgáló személyzet azonban eltanácsol bennünket.

— De a főorvos úrral csak beszélhetek?! — elégedetlenkedik a bácsim, és hozzáteszi, hogy hóimét jöttünk. Attól sem hatódik meg ugyan senki, de továbbtörtetünk.

Már-már a főorvos úr előtt állunk.

— A lánya — mondja Ödön bácsi, s egészen a főorvos úr elé állít. — A beteg férfi lánya.

A főorvos rám emeli a tekintetét. Átadom apa kórlapját.

— Semmilyen nyomtatványunk sincs kitöltve, se aláírva — rebegem el.

Az orvos még mindig a szemembe néz. Aztán két székre mutat. Leülünk. Ő olvasni kezd.

— Mi az a plúca? — kérdezi.

— Tüdő — botlik a hangom Ödön bácsi válaszába.

— A kosť az csont — ellenőrzi magamagát. — A betegség... — és hozzátesz valami olyat, amit bárcsak ne hallottam volna.

— És Apátiába akarták küldeni — szalad ki a számon.

— Kicsoda?

— A Csikágói Briganti — suttogom magam elé.

A főorvos feláll, és int Ödön bácsmak. Eltűnnek a másik helyiségben. Követem őket. Ödön bácsi éppen táskájába süllyeszti a szérumokat.

Éne szinte felröppenek. Viszem a hírt az egész világnak.

— Megvan — utálatoskodom az emberekkel, odakint pedig a falat támasztó anyámnak ugróm.

— Megszerezte? — kérdezi tekmtetével anyu, de máris megérti a táncomból... Én meg csak ugrándozom, mert annyira bőghetnékem van...

Puli azt csaholja, hogy valami megint történik odakint. Az ablakhoz lépek, s látom, hogy a házunk előtt a fűből egy mentőautó nőtt ki. Az udvaron anyám és Mataloha Ödön bácsi között apámat veszem észre a levegőben lépdelni. Mögöttük, mint egy fekete zsák, Nebáncsvirág dülöngél.

A kutya eszeveszetten a földön hentereg. Rekedtre csaholja magát.

Itt a konyhában várom meg őket — döntök gyáván.

Hallom a külső ajtó csukódását. A lépéseket a folyosón. A konyhaajtó nyílását.

És ott áll az ajtófélfa keretében apám.

— ...kolom — rebegi helyettem kezem, lábam, s ő még mindig némán kérdez.

És azóta is vérvörös lángokban lobog előttem ez a kép. Perzselését nem hűsíti az az értesülésem se, hogy a Csikágói Brigantit apám halála után egy hónappal ugyancsak eltemették. Csont- és tüdőrák jelmezében most őt ragadta el az alighanem Apátiából elkószált halál.