Irodalmi Szemle, 1993
1993/2 - POÓR JÓZSEF: Apátia 1 kilométer
Meggyűlöltem ezeket a hallomásból ismert filmeket. Mert hiányoztam belőlük. De hiányzott belőlük anyám is, sőt Öcsi meg a házunk, az állataüik, de a kertünk és a talmik is. Meg a karácsonyaink és a disznóöléseink. A szánkózásaűik. Vagy a közös csmytevéseüik. És az álmodozásaűik. Együtt szerettünk volna utazni. Mindig a Balaton miatt bőgtem neki. — Fel a fejjel, Kriszti! — biztatott akkoriban. — Befejezzük az építkezést s megnézzük a te Balatonodat. Mikor már sokadszor mondta, fejéhez vágtam, hogy csak hiteget, s hogy fájdalmat okozzak neki, hozzáfűztem egy korábban mondott gondolatát: Mire felépül a ház, egyetlen barátod sem marad! — Nem értheted ezt te még, lányka — mondta apám színtelen hangon, messzibe fürkészőn, s vigasztalóan hátba veregetett. Én visítottam, mintha fájt volna veregetése, szemébe vágtam, hogy mire ez a fene nagy ház, a másvilágra úgysem viheti magával. Milyen kegyetlen voltam! A ház felépült, s apa még abban az évben befeküdt a kórházba. Először. Majd egyre gyakrabban. Úgy tudta, hogy ízületi gyulladása vari. Én nieg hallgattam, mint a partra vetett hal. Hidd csak, szegény ember, hogy ízületi gyulladásod van! Mert számra sem mertem volna venni azt a szót, hogy rák. De a fülem mmdenhol ott volt, elejétől tudtam, hogy apának tüdő- és csontrákja vari. Apa kórházba kerülése után hónapok teltek el, és én igazi utcagyerekként növekedtem: sovány voltam, anya fölött réges-régen győzedelmeskedtem, a tévét műsorzártáig nézhettem. Műiden érdekelt, de az egészségüggyel kapcsolatos dolgokat Idhagytam. Nem akartam tudni róluk. Aztán egy este gyanútlanul vártam meg a Hírháttért, s végignéztem, miként fektetett két vállra a műsorvezető egy államtitkárt, két igazgatót és néhány főorvost. Tus! Létezik rákellenes gyógyszer! Igaz, még műiden zűrzavaros körülötte. A főfők kényszeredetten vallották be, hogy bár a készítmény feljogosít valamiféle reményekre, mégis sokan gáncsot vetnek még az ügynek. A kerekasztal-műsorba bejátszottak egy riportot is két orvosról, akik már az új szerrel kezelték betegeiket. Istenem,én még sosem éreztem magamban a reménykedés adta nyugodtságot. Még sosem aludtam úgy életemben, műit akkor. Másnap órákig kmoztam anyut. És akkor mintha mmdannyiunkat beledobtak voűia egy forgó kerékbe, s müit- ha órákig pörgettek volna benne. De az elkövetkező napokban hajnalonként is úgy ébredtünk, rnűitha az egész éjszakát gonosz szellemek szolgálatában töltöttük voűia. Műitha követ törettek vohia velünk — egymás hátán! Aztán eljött apu húga férjestül. Hogy miért néni teszünk már valamit. Jó, hogy nem olvasták anyám fejére, amit tőlem már tízszer is megkapott: Mit sajnálsz, pénzt, fáradságot?! A rokonok magukra hagytak bennünket, s anyám tehetetlenségében csak a kezét tördelte. Mikor rápillantottam és tudatosítottam, hogy mit műveltünk vele,
