Irodalmi Szemle, 1993

1993/2 - POÓR JÓZSEF: Apátia 1 kilométer

bűnbánóan bújtam az ölébe. Egy csöndes fél óra után mintha anyám nekem is szólt volna, bejelentette, hogy reggel átmegy a postára, és telefonál a televízióba.

Éjszaka lázas álomba zuhantam. Államtitkárokkal, műsorvezetőkkel és egy brigantival verekedtem. Apát a földön húzták. Az út mellett egy iránytábla ágaskodott Apátia 1 kilométer felirattal. Ott értem őket utol, még ennél a jelzőtáblánál. Megragadtam apám lábát, és nem tudom, honnét támadt akkora erőm, de futólépésben hátráltam vele. Elhagytam az Apátia 5 km, Apátia 10 km feliratú táblákat, s reggelre már elértük az Apátia 50 km feliratú jelzőtáblát. Csak a Briganti követett csökönyösen. Egyre csak apát követelte. Ébredésemig kitartott mögöttünk.

Reggeli után meg azután, hogy Öcsit útjára bocsátottuk az iskolába, anyám magához intett, s kérte, maradjak otthon. Én akkor hagytam volna magam akár szétszakítani is anyuért, apuért. Megéreztem, hogy ezennel kmeveztettem a ház egyenrangú társvezetőjének. Éreztem valami olyat is, mintha becsukódott volna mögöttem egy kapu. Halkan, szmte semmitmondóan. Leginkább abból értettem meg, hogy játék babáim ezekben a percekben üres golyószemükkel néztek át rajtam a semmibe. Egy hét múlva tizenkét éves leszek. De ettől nekem a legkisebb gondom is nagyobb volt, s éppen figyelmeztetni akartam anyámat, hogy ideje indulnunk a postára, amikor váratlanul megjelent Mataloha Ödön bácsi. A távoli rokon. Miután anyám kisírta magát a férfi karjában, hellyel kínálta őt. Ödön bácsi rám sandított, de anyám megnyugtatta, hogy előttem mindenről beszélhet.

Mataloha Ödön bácsiban semmi sem volt az apámból. Például Ödön bácsiból lehetett volna rabszolgakereskedő, apámból csak rabszolga. Határozott volt, és akaratos, s anyámmal egy perc alatt zöld ágra jutott. Ő ment a postára. És kimaradásom miatt ő szólt be az iskolába is. Délre pedig szerzett egy címet is, ahol segítséget ígértek.

— Van fényképetek az útlevélre? — kérdezte az ebéd után, amikor már a víznél tartott, mert a sört és a bort most félretolta maga elől.

Anyám előkereste a negatívokat. Ödön bácsi megszorította anyám karját, engem barátságosan hátba vágott, s azzal eltűnt. Három napig hírét sem hallottuk, csak apa húga nyitotta ránk az ajtót, s tudtunkra adta, hogy értesítette apát, meghozzuk neki a gyógyszert. A külföldit. Csak azért nem átkoztam meg, mert éppen halat ettem.

— És ha semmit sem kapunk? — jutottam végre szóhoz, mire ő sértődötten végignézett rajtam.

Mataloha Ödön bácsi csütörtökön reggel fél ötkor zörgetett fel bennünket. Anyját is magával hozta, hogy távollétünkben Öcsi gyámolítója legyen.

Elhatároztam, az úton mindent jól megfigyelek, hogy a legapróbb részletekről is beszámolhassak majd apának. Hiszen álmaimban mi mindig együtt utaztunk. Aztán, mikor áthaladhmk a még ismerős falvakon, egyszer csak köd ereszkedett alá. Láttam azt is, amint a sebességmérő mutatója előbb a negyvenesre, majd a húszasra csúszott, s végül egészen lesüllyedt. Vakoskodva, lépésben haladtunk. Hát tőlem a sors még ezt is megtagadja? Ki tudná megmondani, miért éheztem annyira erdők és hegyek látványára, meredeken alákígyózó utak szalagjára, cirógató napsütésre? A köd is fojtogató volt, akárcsak helyzetünk, s minden a