Irodalmi Szemle, 1993
1993/2 - POÓR JÓZSEF: Apátia 1 kilométer
FOÓR JÓZSEF mokat takarhat nagykabátja ujja. Ami azt illeti, az én körmeim is rendben vannak, érzékelhetné majd a Briganti fejbőre, ha valamire sor kerübie. És ne legyen Kriszti a nevem, ha hirtelen nem láttam egy zöld szikrát viliódzni Ödön bácsi szemében. Mikor anyám azt mondta a főorvosnak, hogy megszerezte az injekciókat, az orvos azt találta válaszobii, hogy sarlatánok vagyunk. És hogy ő nem adja be azt az injekciót a betegnek még akkor sem, ha tudná, hogy tízmillió százalékban segít. En akkor azt mondtam a mutti helyett, mivel ilyeneket nem tud, hogy ez egy szabadalmi oltalom alatt álló készítmény, vegyileg meghatározott szintetikus termék. — Higgyen neki! — éreztem anyám bátorító kezét fejemen, s akkor én és a Csikágói Briganti megértettük, hogy bennünket más-más bölcsőben ringattak, s ami minket összeköt, röhej, az csupán a gyűlölet. Ő nem akart bennünket elengedni, míg porig nem alázott, mi viszont éreztettük vele, hogy nekünk már nem fáj semmi. Mi már mindenen túl vagyunk. Mert rajtunk az élet már oda és vissza is átballagott. Ami, ugyebár, őkelme, a főorvos úr sértegetéseméi kicsit súlyosabb volt. Mi most már akár maradhatunk is. És amikor anyám rákezdett a neharagudjonozásra, az már csak földhözragadtságunk olyan jele volt, amelynek nem kell nagy jelentőséget tulajdonítani. Én a biztonság kedvéért még egyszer elmondtam az ismertetést a készítményről, miszerint ez egy szabadalmi oltalom alatt álló, vegyileg meghatározott szintetikus termék. A főorvos üvegszemmel méregetett. — Ez csak igen súlyos, előrehaladott stádiumú, leromlott állapotban lévő ca- haxiás, páncioptiás betegeknek adható — mondtam a bemagolt szöveget, de láttam, hogy ezzel már mindent elrontottam. — Doktor úr — szólalt meg anyámban még némi remény —, említette, hogy ön is értesült a televízióból a készítmény körüli hírekről és ... — Gondolja — vágott közbe Briganti —, hogy éppen a maga Magyarországa szüli meg a rákellenes gyógyszert?! Amikor... — Doktor úr! — kiáltotta túl a férfit anyáin —, a riport előtt láttam egy filmet, amelyben annyiszor ismételtek egy dalt... — Dalt? — hördült fel emberünk. — Ide hallgasson! Megmondtam, hogy a féltét már előkészítettük. És akkor ismét az utat kezdte el. Meg Apátiát. Mint az egyetlen lehetséges megoldást. — Ő már mindenbe beletörődött — ordította. — És akkor itt maguk mindent elcsesznek! — ismételte. Úgy érzem, hogy szélesre tátott szájjal jönnek nekem a folyosók, már-már felordítanék, hogy miért vigyorognak rám az idegen arcok, már-már ijedten kérdezném, hogy mitől részegültek meg talpam alatt a lépcsőfokok, de egyszer csak már a kinti táj szalad felém, valami az arcomba önti hidegét, még úgy
