Irodalmi Szemle, 1993

1993/2 - POÓR JÓZSEF: Apátia 1 kilométer

Apátia 1 kilométer

vélem, mintha a Sárga Gebe is felnyihogna, aztán az eső vize becsordul gallérom mögé. Ez felráz, s megszabadulok előbbi állapotomból.

Aztán Ödön bácsi dönt, felbúg az autó motorja, s végigjárjuk az ismerős doktorokat, akadna-e közöttük egy is, aki vállalná apa kezelését.

Megannyi üvegből öntött mosoly.

Tovább. Elhagyjuk a várost. Falvakat járunk végig. A fehérköpenyesek általában gondolkodási időt kérnek. Három napot. Mely időn túl a készítmény már romlandó.

— Matild, ismered a Nebáncsvirágot? — mondja ki végezetül Ödön bácsi azt, amitől anyám már az út elejétől retteg.

Anyám válaszként és beleegyezésként keresztet vet.

Nebáncsvirágot nem fogja se nyavalya, se törvény.

Nebáncsvirágot nem találjuk a rendelőjében. Tudjuk, a tömény szeszre esküdött föl. így a patika felé vesszük az irányt.

Három mondat és egy tetszetős bankó ellenében, apukám, jegyedet hazafelé megváltottuk.

Mataloha Ödön bácsi ráncba szedte a Sárga Gebét, és úgy vágtattunk hazafelé, mintha a Hungaroringben szerepelnénk. A faluban Ödön bácsi így szólt hozzám:

— Kriszti, te megágyazol a konyhában, begyújtasz, s ha valaki jönne, eltanácsolod. És meghozom neked őt!

Szememben zöld ördögök ugráltak, és visszaverődtek Mataloha Ödön bácsi tekintetében. Úgy néztem az elrobogó kocsi után, mintha a Szentföldre mentek volna Jézus Krisztus testéért.

Aztán még az ajtófélfának is parancsba adtam, hogy tisztelegjen, ha apám belép. Ez talán csak természetes. De néhány csoda is történt. Mintha a hűséges sparheltben magától gyúlt volna tűz. Mmtha a dunyha magától huzatába öltözött volna. Mintha a fésű magától bontotta volna ki a hajamat, s mintha apám fényképei maguktól jelentkeztek volna egy-egy pusziért... És seprű sem táncolt még úgy a kezemben, és felmosórongy sem viháncolt annyira a kövön, mint akkor, abban az idegtépő várakozásban.

Később ismét elém tolakodtak a fényképek. És kezembe került apa útlevele is. Az egy évvel ezelőtt készült felvételeken még micsoda dús haja volt apámnak. Azóta az utolsó szálig kihullott. Látogatásaink során szokta mondani: a természet adta, most visszavette.

Ugyanakkor apa sohasem mondta, hogy készül valahová. Teszem azt, Apátiába. Szerintem a tudta nélkül döntöttek róla. És hatottak rá. Titokban. Aztán apám arcáról elfogyott a mosoly. Étvágya sem volt már, pedig azelőtt addig és annyit evett, míg anyám játékos hüleciezésbe nem kezdett.

— A morfium — mutatott látogatásamk során egy dobozra. Ezt adják mindenre. Naponta számtalanszor belém döfik. S ha beadják, úgy érzem magam, mint a dőlő fa. Megszédülök és zuhanok. S közben végignézhetem az életemet. Mintha a falra vetítenék.