Irodalmi Szemle, 1993

1993/2 - STOFKO TAMÁS: Egy csésze tea története

Egy csésze tea története

az ideje elgondolkodni a problémán, még mielőtt üres kézzel, a nagy igazság nélkül a halálos ágyunkon találnák magukat. Például az első mtelmeknek tekinthetők Pilátus szavai, ahogy vállat vonva nem is annyira Jézustól, mint inkább önmagától kérdi: "Mi az igazság?" (Túl egyszerű és könnyelmű lenne ezt a mozzanatot tipikus római moralizálásnak nevezni.) No és persze vannak a mai korból származó példák is, szépen a matematika nyelvén megfogalmazva.

De téljünk vissza Gáborhoz és Évához! Induljunk ki a párbeszéd utolsó mondatából (arra talán még emlékszünk): "És azt meg tudnád mondani, hogy mi értelme vari annak, hogy mondjak neked valamit...? "Korántsem olyan egyszerű megválaszolni ezt a kérdést, mint ahogy az első látásra tűnhet, hisz a mai ember gondolkodását átitatják bizonyos gondolkodási sémák, melyeket mostanság az egzisztencialista címszó alatt tárolnak a lexikonok. Ezeknek a gondolatoknak az árnyát mindenképp magával hordozza az ember, aki nem csak fogpaszta- és mosóporreklámok nézésével tölti az idejét.

Válaszunk mégis nagyon egyszerű lesz: "Azért, mert csak ketten ülünk az asztalnál, és jólesne teázgatás közben egy kicsit beszélgetni veled. Hisz éppen Veled ülök itt, nem mással. A Te hangodat akarom hallani!" Igazából nyugodtan megelégedhetnénk ennyivel is. Sőt, ha most egy igazi Zen-mester ülne itt mellettem, csak ennyit fűzne az előbbi mondatomhoz: "Ne is váljunk tovább, inkább főzzünk mi is egy teát!" Persze ez túl egyszerű válasz lenne egyre inkább piacosodó világunkban, ahol hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ami egyszerű és érthető, az értéktelen. De hogy védjem magamban a kor gyermekének szellemét, én sem elégszem meg ezzel a válasszal, és tovább keresgélek. Különben sem egy mindennapi békés kis teaivásiól van itt szó.

"Lelki társasjátékkal töltik az idejüket" — legymtene Heisenberg. Bizony, ha az Unalom megjelenik a láthatáron, valamivel el kell ütni az időt, bólogatna Moravia is. Ha így is lenne, miért? Vagyis: Miért vannak arra kényszerítve, hogy ilyesmivel töltsék az idejüket? Hisz látszólag egyikük sem érzi jól magát ebben a szerepben, és azt sem hihetjük, hogy azért töltik így az idejüket, mert semmi jobb nem jut az eszükbe.

Egy argentin íróhoz, Ernesto Saba tóhoz fordulunk segítségért, hogy legombolyíthassuk gondolatunk új fonalát. O azt mondja, kapcsolatainkat ahhoz lehetne hasonlítani, mintha egy-egy üveg alagútban futnánk egymás mellett. Végig mellettünk tudjuk a másikat, de igazán sohasem foghatjuk meg egymás kezét. Tapogatózunk, keresünk, próbálkozunk, de az alagút hideg falánál tovább nem juthatunk. Ezért is esik olyan jól bármilyen visszajelzést hallanunk a másiktól. Várjuk, hogy legalább egy hangot halljunk vagy egy képet lássunk a másik alagútból, hogy megnyugodhassunk, azért mégiscsak van mellettünk valaki. De csak mellettünk! Ezeknek a visszajelzéseknek — valójában csak álvisszajelzéseknek, hiszen csak a bennünk lihegő magánytól való félelem változtatja ezeket a jeleket önkényesen visszajelzésekké — az igazi értéke, hogy igazán hozzánk szólnak, a leggyakrabban vitatható. Esetünkben például az lehetett volna egy igazi visszajelzés, ha Gábor "dögölj meg"-et kiáltott volna Évának, de hát hol vagyunk már ettől... Annál sokkal romlottabbak vagyunk, hogy ilyet mondhassunk egymásnak... Megjegyzendő még, hogy ebben az álvisszajelzős játékban sok érdekességet találhatunk, ha figyelünk, hisz olykor egész intellektusunkat