Irodalmi Szemle, 1993
1993/2 - STOFKO TAMÁS: Egy csésze tea története
STOFKO TAMÁS kocskák, már megszűntek hasznos funkciót betölteni. Mégsem tudott szabadulni tőlük. Az emlékek gyakran belopták magukat a gondolataiba, megfosztva Gábort az új élmények befogadásának lehetőségétől. Mintha egy betegség kötné össze kettőjüket. Egy seb, melynek gennyes kelése Évában akkor kifakadt, de a gyógyulás kényszerű ideje már csak Gábor testét-lelkét fárasztja. Éva szavaira akkor nem válaszolt. Megmozdult a széken, és közelebb húzta magához a teáscsészéjét, önkéntelenül jelezve ezzel különválását, és azt, hogy a szakítás tényét lényegében tudomásul vette. Még ha nem is tudja érzelmeit szavakká változtatni. A szobában, ahol csak ketten tartózkodtak, némasága még jobban fokozta a kettejük közti feszültséget. A feloldhatatlan kontraszt ott volt Éva hangos, mgeiült szavaiban és a csendben is, amely szavait követte. Gábor látszólag az erényesebbnek tűnő, szelidebb szerepet vállalta, míg Évában már rég teljesen más kép élt róla. Éva, hogy önbizalmát és döntésé helyességének meggyőződését növelje, újabb szavakat mondott ki, újabb gondolatcsomagokkal próbálta meg kitölteni a kettőjük között tátongó űrt. Abban a reményben, hogy ezek a csomagok megérkeznek majd Gáborhoz, s a fogadó fél azokat kibontva, üzeneteket talál majd bennük, amelyeket érzékeivel felfog és értelmével a feladó fél elvárásai szerint értékel. — Látod, ez vagy te! Unom a hallgatásod, a nyamvadt szomorúságod! — Szerinted mit kellene mondanom? — kérdezte Gábor. — Akármit. Legalább azt, hogy dögölj meg! — És azt meg tudnád mondani, mi értelme van annak, hogy egyáltalán mondjak neked valamit...? No és most, nyájas olvasó, álljunk meg egy pillanatra. Hogy mire volt jó eme röpke melankolikus hangvételű helyzetkép felvázolása, melyet megtörtént esetekre vagy a fantáziánkra támaszkodva még hosszan folytathatnánk? Azzal a céllal tettük, hogy elgondolkozhassunk arról, vajon mi lehet az oka annak, hogy ez a két emberfióka ilyen csúnya, mindkettőjüket idegesítő mondatokat vág egymás fejéhez egy barátságosnak induló teázás közben. Majdnem teljességgel felfoghatatlan ez az egész, hisz majd egy évig kéz a kézben sétálgattak, lehet éppen itt is, a Müiály kapu alatt. Szeretnénk megtalálni az okát annak a változásnak (megjegyzem, mint majd később kiderül, csak a felületes szemlélő szemében tűnik ez igazán változásnak), amely kettőjük kapcsolatában beállt. Közben igyekszünk majd kikerülni azokat a csapdákat, amelyekbe oly könnyen beleeshetnek azok az emberek, akik tiszta papírt látnak maguk előtt, és tollat tartanak a kezükben. Mindenkit előre figyelmeztetünk, hogy nem tápláljuk azt a hiú reményt, hogy valamilyen örök érvényű, abszolút igazságot találunk majd. Először is, ha ilyen létezne, akkor valószínűleg a Paradicsomban élnénk, értelem, szabadság és tudás nélkül (pontosabban tudásvágy nélkül). Azt hiszem, arról senkit sem kell meggyőznöm, hogy ez mennyire nincs így. Elég, ha az ember leugrik a legközelebbi élelmiszerboltba, s közben nyitva tartja a szemét. Másodszor, semmiképp sem szeretnénk azoknak az embereknek a szórakozását megzavarni, akik ezzel foglalkoznak. A figyelmüket viszont felhívjuk arra a tényre, hogy egyre mkább itt
