Irodalmi Szemle, 1993

1993/12 - 35 ÉVES AZ IRODALMI SZEMLE - CSELÉNYI LÁSZLÓ: Hamupipőke lázadása

35 éves az Irodalmi Szemle

melt, sőt íróink ekkortájt tették az olvasók asztalára máig legérettebb műveiket. Mert vajon nem e korszakban íródtak-e meg Tőzsér és Koncsol, Tóth László és Zalabai, Dobos s Duba legjobb munkái, sőt még Grendel Lajos híres opuszai is?

Nincs konkrétan felmutatható statisztikám, de Szőke Jóska bibliográfiáiból bi^ zonyosan kimutatható, hogy irodalmunk e csúcskorszakának meghatározó műveiből mennyi jelent meg éppen az annyiszor szidalmazott Duba jóvoltából a Szemlében?

Biztos, hogy ismét elfogultsággal vádolnak majd sokan, ha ezek után pedig azt állítom, hogy a nyolcvankilences „gyöngéd forradalom” utáni korszak volt a Szemle harmincöt évének egyik legproblematikásabb fejezete, hisz e korszak, a Szemlében legalábbis (no meg a Nap és környékén) a Nagy Művek helyett elsősorban a Nagy Gyalázkodások korszaka volt. S ezt a tőlem kevésbé érintett s így kevésbé elfogult szemlélő is elismerheti, mert itt nemcsak a „7x1x7 mondatnyi” egyperces remekművekre gondolok, amelyeknek egyik első áldozata, rögtön a „gyöngéd” után, kilencven januárjában én voltam, hanem a Fábry, Fónod, Duba, Rácz Olivér elleni köpködésekre is. S hogy minő „gyöngédségről” volt itt szó, arról mi sem árulkodik ékesebben, mint az a tény, hogy a „hét igazak” között két házaspár is volt (minő véletlene a sorsnak!).

De hadd ne folytassam ezt a vonalat, a jelzésével csak azt akartam érzékeltetni, hogy azért a fal sem mindig fehér, s a szén sem mindig fekete.

Ennyit a Szemle ürügyén.

Irodalomtudatunk elmúlt harmincöt évének változásairól kellett volna szólnom, s bizonyos, hogy sor is kerül erre majd valamikor. Az itt felvázolt kép voltaképpen egy tervezett sorozatnak a bevezetője csupán, hisz máris túlléptem a megszabott félórányi terjedelmet.

A változásokról csak ennyit: indulásunk idején még Azsajev, Howard Fast, Jan Drda meg Illés Béla voltak halhatatlanok, 56 táján már eljutottunk Solohovig, He- mingwayig, Olbrachtig, Lukácsig, a hatvanas években úgy tűnt, hogy Salinger meg Szolzsenyicin, Novomeský meg Sánta Ferenc a nagy írók. Aztán rájöttünk: mind e nagyságok elfüstölögtek a múló idővel, hogy mások foglalják el helyüket az öröklét küszöbén, Jerofejevtől Kunderáig, Esterházytól Kukorellyig, Sütő Andrástól Salman Rushdie-ig. Hadd ne soroljam tovább. A lényege ama tervezett eszmefuttatásnak az kellene legyen, hogy túl a mindenkori ideológiákon, divatokon, kik voltak már kortársaink között is az igazi nagyok: Beckettől Hrabalig, Nabokovtól Szent- kuthyig, Weöres Sándortól García Márquezig. De ez már, mondottam, további eszmefuttatások témája.

Hogy ne ilyen szubjektiven fejezzem be, fölvetnék még egy további, most már igazán utolsó problémát, amely, érzésem szerint, nagy gondja a mi irodalmunknak is. A rendszerváltás hozta pártoskodásról van szó egyrészt, még inkább ennek egy