Irodalmi Szemle, 1993
1993/12 - DOMINIK TATARKA: Az istenek tiszteletéről (2.rész)
Dominik Tatarka val ezen a tájon már réges-régen létezik, s hála Guttenberg találmányának, a nyomdának, mindenki tulajdona. Mire valók a tökéletes sokszorosító eljárások? Arra, hogy az egész képzőművészeti kultúrát közvetítsék nekünk. E műnek ösztönzésére a nagy kiadók egymással versengve kezdték publikálni a lehető legtökéletesebben reprodukált képzőművészeti alkotásokat, mert mindenki saját háziképtárat, imagi- nárius múzeumot kívánt az otthonába. Az átlagosan művelt ember emlékezete szerte a világon ezer képzettel és képpel szélesedett és mélyült, feltört és megsokszorozódott az érdeklődés a múzeumok, a képtárak, a modern művészet tárlatai iránt. Halljuk például, hogy Franciaországban több ember látogatja a múzeumokat, mint a sportstadionokat, bár a többség nem is tudja — maga a miniszter vélekedik így —, hogy mi is az a művészet. Valóban, az embernek mit sem kell tudnia a művészetről ahhoz, hogy csalogassa a Pantheon, a Louvre, egy-egy ünnepi látogatás, s hogy az istenek társaságában eltűnődjön, ha szabad így mondanom. Mindazzal, amiről ilyen zavarosan beszélek, csupán azt szeretném mondani, hogy ez a francia köztársaság éppen formában van, ha megengedik, hogy ezzel a sportmetaforával fejezzem ki magamat. Ebben a köztársaságban az idegen is jól érzi magát, természetesen mozog, akár egy otthonias lakásban, mert sok itt a mindig jelenlevő Ember. A köztársaság a Közösség benyomását kelti. S nemcsak a Tábornok s a Miniszter miatt. Mégis ők ketten a helyzet leghűbb kifejezői. Édes, drága Marianne. így állunk. így állunk hát. A normális emberi viszonyt ezek a szavak fejezik ki: Eljöttem hozzád, megnézni, hogy vagy, egészséges vagy-e. Kicsit elidőzöm, elbeszélgetünk. A látogatás neked is, nekem is jólesik. Ha az ember, például egy apa, aki városban élő fiánál volt látogatóban, s jól érezte magát, így dicsekszik: Megtiszteltek. A rendes emberek tisztelik, látogatják egymást. Vagy megfordítva is kifejezhetjük a dolgot. Ha látogatják, azzal tisztelik is egymást, legalább valamit tisztelnek a másik emberben, a hatalmát, a rangját vagy egy kellemes órát a teraszon, a másik szép szemét, a báját, a saját álmaikat. De Gaulle tábornok meglátogatta a Szovjetuniót, tisztelget az orosz nemzet, annak nyelve, legnagyobb költője, hatalma, hős városai, igyekezete, sorsa előtt. Az oroszok s az Unió többi polgárai, gondolom, megtisztelve érezték magukat. S hasonlóképpen, mikor Tito meglátogatott bennünket, valamennyien megtisztelve éreztük magunkat, s mi, szlovákok valósággal a fellegekben jártunk. Azt hiszem, elmondhatjuk, hogy az államok, a nemzetek, az egyének s mindnyájan igaz isteneink elismerése és tisztelete által értjük meg egymást. A kultúra a kultusszal, a tiszteletadással azonos. Ódivatúan, igen-igen pontatlanul, hozzávetőlegesen fejezem ki magamat, de hiszem, hogy megvan Önben a megértésre való hajlam. Az emberek s a nemzetek is nem csupán szavakkal, hanem szavak nélkül, mozdulattal, jellel, képírással is megértetik magukat, ha nem akarják öldökölni és irtani egymást. (A lövés, a tőrszúrás ennél is érthetőbb, de akkor már késő.) Ezzel a sok kerülővel azt a lényeges és primitív dolgot akartam elmondani, hogy istenek léteznek. Minden országnak és minden nemzetnek vannak istenei, egész sor istenünk van, kellemes, pajkos kis manók, nagyok és szónokiak, véresek, valódiak
