Irodalmi Szemle, 1993

1993/12 - DOMINIK TATARKA: Az istenek tiszteletéről (2.rész)

Az istenek tiszteletéről

és hamisak, polgáriak és államiak, személyesek és személytelenek, honiak és rájuk erőszakoltak, ellenségesek. Az istenek az ember és a társadalom transzcendens érzelmeinek és cselekedeteinek jelei, kifejezései, megnyilatkozásai. A nomádok országában, Mongóliában láttam az ószövetségi, a kegyetlen és hangulatok vezérelte Jehovát hegyi szorosokban emelt kőhalmok alakjában. Ember, ha ezen a hegységen átkelsz, nem tudod, nem sejted, mi vár rád, mi emészt meg, a fagy-e vagy a nap tüze. Jeléül annak, hogy tudod, milyen a mi közös végzetünk, áldozz valamit, tépd le a rókafarkat a sapkád mellől, ruhád egy darabját, dobd el a zsíros csontot, amelyet éppen rágsz, vagy szállj le a nyeregből, fogj egy követ, s lökd a kőrakásra. A tisztelettel övezett, gyarapodó kőhalom megható, mint egy istenség: hányan átkeltek már ezen a hágón, s csak egy-egy követ áldozhattak. A londoniak Shakespeare-en kívül parkjaik gyepét és fáit tisztelik. A földközi-tengeri nemzetek erődített kikötőik, városaik, városköztársaságaik alakjában a közösséget tisztelik. Ennek mai formája a jugoszláv önkormányzati rendszer. Nem más ez, mint szent Ágoston megvalósulatlan álma az Isteni Közösségről.

Az ember akkor boldog, ha vannak istenei, igaz, valódi, saját istenei. Van kivel szót értenie, tanácskoznia, nem elhagyatott. Úgy illik, hogy az idegen a helyi szokásoknak megfelelően borravalót adjon, leadja az obulusát, ha a templomokat s a történelmi emlékeket látogatja. Ha pedig érteni és látni akarja mindazt, amit látni lehet, a böjtnél úgysem talál ki okosabbat. Éhezésről nincs szó, az más dolog, de a böjt, az önkéntes — az tulajdonképpen az érzékek és erények fejlesztésének ősi, bevált módszere. Az ember mindig szabad sólyoméletre vágyott. A solymász tudvalévőén kiböjtöltette a sólymát, hogy élesedjen a szeme, hogy merészsége vagy szenvedélye, harci kedve, zsákmányszerző kedve a legfelsőbb csúcsig fokozódjék.

A böjtöt melegen ajánlom mindenkinek, aki idegenben jár. Ha a turista csak a borravalókon vagy hotelszobán takarékoskodik, megérdemli a megvetést vagy a sajnálatot, ami ezerszeresen rosszabb. A böjt, az ételben-italban való szigorú fegyelem vagy önmegtagadás erény, ősi, elismert erény, nevezetesen a katolikus államok területén, a kifinomult érzékek földjén. Ennek az országnak nagy képzőművészeti kultúráját a legutóbbi évszázadok során a kifinomult érzékek specialistái, modern kolostorlakók teremtették meg, akik elképzelhetetlen önmegtagadásban éltek, akik a más érzéki gyönyörökről való lemondás árán egyoldalúan kultiválták, hogy úgy mondjam, látási, formai, asszociatív szenzibilitásukat.

A kíváncsi turisták számára, akik csoportokban, töemegesen özönlenek, mindent elárasztanak, mindent felemésztenek, mindent regisztrálnak és lefotografál- nak, udvariasságuk ellenére is kénytelenek vagyunk kiírni a Notre-Dame ajtajára pl. Azt a figyelmeztetést, hogy a székesegyház nem múzeum. Tudjuk azonban, hogy egy-egy múzeumunkat templomokhoz méltó módon rendezzük be. Elképzelhetik, mennyire kínos volna, ha bárkit is figyelmeztetnünk kellene, hogy ez itt nem múzeum, hanem templom, s hogy kérem, ehhez tartsa magát. Az útikalauzokban ilyesmi nincs feltüntetve. Sehol a földön nem szeretik az országot elárasztó turistákat. Zavarólag hat még akkor is, ha megszoktuk a turistákat, ha felkészültünk rájuk, ha valutát hoznak is. Zavar a kíváncsiságuk, nem ismerik a nyelvet, a hagyományokat, s