Irodalmi Szemle, 1993
1993/12 - DOMINIK TATARKA: Az istenek tiszteletéről (2.rész)
Dominik Tatarka mintegy harmincezer műalkotás közül ezeket választotta ki. így született meg a nagyszerű Imaginárius Múzeum, az Hugo-féle Korok legendája a képzőművészetben s a filozófiában. Minden idők és nemzetek halhatatlan műalkotásainak Pantheonja jött így létre (s közöttük a mi isteneink is a Szent Vitus-székesegyház oldalkarzatáról). Az Imaginárius Múzeum egy-egy kötetét bevezető esszéiben Malraux a szobrászatból kiindulva kifejti az alkotásról s a kultúráról vallott nézeteit, saját irodalmi munkásságát is végiggondolja, s válaszol a kor alapvető kérdéseire. Szent Ágostonra hivatkozva (rá Albert Camus is hivatkozik — fontos ezt megjegyeznünk) Malraux arra a következtetésre jut, hogy az ember sorsa az alkotás, olyan művek létrehozása, amelyeket tisztelünk, amelyek jók voltak és mindig is jók lesznek, amelyek nem veszítenek nagyságukból, ha úgy tetszik, sosem szűnnek meg magasabb légkörbe emelni bennünket, öntudatunkat szilárdítani, segíteni, hogy éljünk, a várható katasztófák tudatában is. Valahányszor a szobrászat a hatalmat kezdte szolgálni, a hatalmat kívánta isteníteni, fénnyel övezni, semmit sem hozott létre. A szobrászatban a római imperializmus semmit sem hozott létre. Mindössze a városalapító Romulust és Remust szoptató ismert anyafarkas maradt fenn utána, de az is etruszk szobor. Hasonlóan lélektelen a francia klasszicizmus, pedig ez a görög művészetre, illetve egészében véve, mint kiderült, a görög szobrok római utánzataira épített. Ha akarjuk, megérthetjük a metaforát, hogy az igazi műalkotás igazi istenek teremtése. Illetve valódiaké. Rögtön felmerül a kérdés: melyek a valódi, s melyek a hamis istenek? A képzőművészek szaknyelvén ki is tudnánk fejezni, hogy például mi is az irodalom, az ideológia, a propaganda a műalkotásban. Erről így teologikusan (vagy dogmatikusan) akár egy évszázadon át is vitázhatnánk, ahogy a középkori filozófia a nominalizmust és a realizmust vitatta. Először szemügyre vesszük a dolgot. Kiállítjuk, s hadd nézze meg mindenki. A képzőművészeti kultúrának, ha minél nagyobb egységekben, egész műfajokban, évszázadokban, kontinensekben állítjuk ki, vagy legalább reprodukáljuk, megvan az ereje ahhoz, hogy meggyőzze az embert, s hogy megvédje magát az erőszakkal szemben. Ha már osztályozni próbálja valaki, osztályozni sokféle módon lehet, csak éppen két csoportra nem, a két hatalmi tábor szerint nyugatira és keletire, haladóra és reakciósra, olyanra, ami a múlté, s olyanra, ami a jövőé, ami időszámításunk kezdetéig érvényes volt, de ma már érvénytelen, s egy másikra, ami a mi tulajdonunk, ami más, új, s bár fiatal, mégis övé a jövő. Ha így a maga teljességében vagy másolatban mindez ott áll az ember szeme előtt, próbálja valaki belemagyarázni az egyetlen, a legfrissebb tendenciát, hogy merre tart az egész, próbálja valamilyen tézisre, tengelyre, akár az örök realizmus vagy haladás tengelyére redukálni. Egyszerűen nem megy, még a nevetségesség árán sem. Vagy próbálják megosztani így: Itt, pontosan itt ezekben és ezekben az években kezdődik az új művészet, születnek az új istenek, az új történelem. A fiatalság mindig az újság mámorával toppan be, s minél súlyosabb láncoktól szabadult, annál könnyebbnek érzi magát, annál inkább és annál szentebbül meg van győződve róla, hogy repül. Kegyetlen, de meg kell mondanunk, hogy a szondában, amelyet az ember egészen múltja legmélyére eresztett, a kulturális talaj min
