Irodalmi Szemle, 1993
1993/11 - GÁL SÁNDOR: Nyelvtörvény és kacsavadászat
Gál Sándor augusztus 19. Mint akárhány vasárnap, amikor nem lehet sehova menni. Az utóbbi napok — vagy inkább hetek — sok utazása mintha most csapódna le bennem. Valami buta fáradtságot érzek, tompa nyomást a homlokom mögött. Lehetséges, hogy van „őszi fáradtság” is, nem csak tavaszi? Vagy ez a belső idő — a hosszabb távokat mérő — jelzése lenne? Valamiféle figyelmeztetés, hogy a meglévő javakkal okosabban kéne gazdálkodni? Másféleképpen elosztani a feladatokat; de még a szórakozást, a pihenést is? Kérdések, amelyekre tudom a választ. Kérdések, amelyekre nem tudom a választ. Van igen, és van: nem. Csak az időt tudom. De azt is hiába. augusztus 20. Amióta mindennapos munkámmal az utazás is együtt jár (s ennek már több, mint harminc éve), az utazások előtti pakolást szeretem a legkevésbé. Mert valamit rendszerint elfelejtek betenni a bőröndbe vagy a táskába. Mivel a szállodákban általában törülköző, szappan mindig van, ilyesmit nem cipelek magammal. A Tokaji írótáborba is így készültem, annak ellenére, hogy tudtam: nem szállodában fogunk lakni. Még jó, hogy Éva előrelátóbb volt, és most tett egy törülközőt a bőröndbe, de a szappan így is otthon maradt. Tokaj egyébként alig változik, alig is csinosodik. Ha jól emlékszem, több mint 15 évvel ezelőtt hívtak meg ide első ízben az írótalálkozóra. A hetvenes évek végén s a nyolcvanas évek elején az ünnepélyes megnyitó mindig Tiszaladányban volt. Abban az időben találkoztam ebben a faluban olyan emberekkel, akik a negyvenes években Darvas Józsefet rejtegették. Egy idős asszony ezekről az évekről mondta, hogy „pengeélen éltünk”. íme, egy kor metaforaértékű összefoglalása! S most? Megérkezés, s az első ember, akit megláttam: Gálfalvi Gyuri volt. A nyáron együtt nyaraltunk Szigligeten. Mintha tágulna körülöttünk a világ. S rajta kívül még sokan eljöttek, akiket eddig csak névről, az írásaikból ismertem, ismerhettem. Fábry Zoltán könyvtárában akadtam rá régebben Veres Péter egyik könyvére, amelyben az író valami olyasmit írt dedikációként, hogy „negyven évnek kellett eltelnie ebben a Kárpát-medencében, hogy személyesen is találkozhassunk ”. Döbbenetes! S ma is érvényes. Még ma is negyven esztendőknek kell eltelniük ahhoz, hogy magyar írók találkozhassanak... A tokaji hegy levét azért megkóstoltuk. augusztus 21. Tokaj, rengeteg ismerős. A tábor megnyitója után egy sor előadás az irodalom és a politika viszonyáról: a „hattyúnyakú görény” — jó metafora. Illyésé? Az itt és most felvetett kérdések — úgy tűnik fel előttem — csakhamar minket is utolérnek majd. Nálunk a fáziskésés politikai és társadalmi vonatkozásban egyaránt kimutatható. Ámbár a kultúrára fordítható állami támogatás drasztikus csökkenése — csökkentése! —, illetve a nyomdaköltség s a papír stb. árának emelése már mai realitás. Mindennek nemzetiségi vonatkozásai még súlyosabban s másként érintenek bennünket, mint a többségi nemzetet. Ott ugyanis másféle anyagi források is megkereshetők s felhasználhatók; fel is használják azokat. Az azonban tény, hogy a „to
