Irodalmi Szemle, 1993
1993/11 - GÁL SÁNDOR: Nyelvtörvény és kacsavadászat
Nyelvtörvény és kacsavadászat zött. De többet aligha! Mert a harminc fokon felüli kánikula öl, butít stb. A délelőtt azzal telt el, hogy Sándorral lecaplattunk a postára — a felvonók még mindig sztrájkolnak —, majd felkerestük Cincula urat, az autójavítás főmesterét, mert a Wartburgunk lassan önállósítja magát; arra megy, amerre akar, s nem arra, amerre a kormányt fordítom. Ez pedig nagy veszedelem, főleg ha megint hosszabb utazásra kerül sor. Talán sikerrel járunk a mester úrnál, s ötről hatra jutunk; de nem ígér biztosra semmit — óné alkatrész; az NDK-források bedugultak. Igazság szerint ki kéne már cserélni a kocsinkat, csak hát honnan a fenéből szerezzek az újra pénzt? A buzitai ház elvitte az utolsó garasunkat is. Ennek ellenére igencsak örülök, hogy azt sikerült megvenni, mert fél év alatt legalább felével nőtt az értéke. Jó lett volna már a nyáron kiköltözni oda, csak hát várni kell, amíg a volt gazda kihurcolkodik belőle. Ebből pedig az a baj származik, hogy az egész kert ebek harmincadjára jut — vagy már oda is jutott. Mert a távkertészkedést még senki sem találta fel. Délelőtt Vilma húgom hívott, s két jó hírt is mondott. Az egyik, hogy sikerül Sandri számára meghozatni Csehországból az oly nagyon áhított BMX-et, s hogy Laci a rossz Skodáját egy jó Trabantra cserélte. így talán eljön a vadkacsavadászat kezdetére, s akkor innen együtt mehetünk a Tokaji írótáborba. S persze az is jó hír, hogy a mama is jól érzi magát, most Livia meg a kis Laci nála vannak, így nincs egyedül. Papa halála óta, úgy látom, az egyedüllétet viseli a legnehezebben. Délután Buzita — paradicsom és almaszedés. Utána pedig vadászni mentem. Alig ültem fel a lesre, a kukoricatáblából egy derék bak jött ki a tarlóra, meglőhettem volna, de az idei bakomat még májusban leterítettem. A múltkori tízes bika is meglátogatott, odaballagott egészen a magasles alá, legelt, szöszmötölt, aztán magamra hagyott. Éjfélre értem haza. augusztus 7. Évekkel ezelőtt fogalmaztam meg magamnak, hogy a naplóírás a kényszerűség műfaja. Hogy amit az ember nyilvánosan nem mondhat — írhat — el- és le, azt a némaságában is beszédes papír rögzíti. Most azonban visszájára fordult a helyzet: azzal a tudattal írom ezt a vég nélküli monológot, hogy a mondandóm a nyilvánosság elé kerül. De akkor napló-e még egyáltalán? Miben különbözik a publicisztikámtól? Egyébként az utóbbi időben nem írok mást, csak publicisztikát, a ránk tört lehetőségek és a temérdek — megoldatlan — nemzetiségi gond számbavétele végett. Holott verseket kéne írni újra, meg novellákat. De az idén alig írtam verset; egy félbehagyott ciklus követeli a folytatást, s az elmúlt hónapban Búcson megkezdett novella két bekezdése. S a mai nap is csupa szaladgálás, vonatjegy, repülőjegy — azt nem is kaptam —, így utazhatom Pozsonyba és vissza vonaton; huszonnégy óra alatt közel ezer kilométert. A kérdés: meddig bírom még? Merthogy az embernek a testére — az egészségére is — ügyelni kellene. Főleg, ha olyan kizsigerelt állapotban van, mint az enyém... Csak hát az új lap világra segítése nagyon sürgős. Nevet még az Együttélés losonci kongresszusán adtam neki: Az Idő. Ha igaz, szeptemberben megjelenik az első szám.
