Irodalmi Szemle, 1993

1993/11 - RÁCZ OLIVÉR: Ütődöttek

Rácz Olivér

Keszege úr

Az emlékek megfakulnak, de az emlékezés kötelező. Pudingfejű Wilson kiadatlan naplójából

Keszege úr a Forrás utca 9 alatt lakott, hátul az udvarban, egy önálló, külön bejáratú szoba-konyhás lakásban. Keszege úr mindig nagyon csinosan, nagyon gondosan öltözködött: nyáron könnyű, világosszürke ruhát viselt, virágmintás pillangó-nyakkendővel, és szépen nyikorgó, sárga cipőt hordott, télen diszkréten csíkozott, sötét öltönyt s erős, fekete cipőt; tavasszal, ősszel ballonkabátot, télen kurta báránybőr bekecset és ugyanilyen anyagból készült kucsmát. Továbbá: a bal kezét télen-nyáron szürke, a jobb kezét fekete kesztyűbe bújtatta.

Azt rebesgették, a jobb kezéről a hivatalában sem vette le soha a fekete kesztyűt, de erről nem tudok biztosat. Sohasem jártam Keszege úr hivatali helyiségében: Keszege úr adóhivatali tisztviselő volt, és mi nem fizettünk adót. Szüleimnek nem volt se háza, se mezeje, se másféle jószága. Apám tanító volt, az adót közvetlenül a fizetéséből vonták le.

Talán a hivatali tekintély okából viseli a fekete kesztyűt, találgattuk, amikor olyan harmadik, negyedik elemisták lehettünk. Talán fertőzések, bőrbetegségek elkerülése végett, véltük, úgy egy esztendővel később, amikor már gimnáziumba jártunk. Arra is emlékszem, Ribic- zei egy szép napon megkockáztatta a véleményét, hogy Keszege úrnak talán műkeze van, mert aznap éppen a hadirokkantakról olvastunk egy nagyon megható, tanulságos, hazafias történetet a suliban.

De Keszege úrnak nem volt műkeze: gyakran belestünk a Forrás utca 9. számú ház mindig nyitott kapuján, és láttuk, amint Keszege úr a földet ássa a lakása előtt elterülő, másfélszer két méteres kis ker- tecskéjében; kapálgat vagy ágakat, vadhajtásokat nyeseget a silány kis virágbokrokról. Egyszer meg azt is láttuk, amint fát hasogatott a fészer előtt álló favágó tönkön. Jobb kézzel markolta meg a balta nyelét, csakúgy, mint bárki más.

Valami sebhely? Csúf anyajegy, kiütés?

Nem tudtuk. Szüléink sem tudták.

Míg aztán egyszer — de akkor már tizenöt éves lehettem és a focipályáról bandukoltam haza, kiszáradt torokkal —, váratlanul össze