Irodalmi Szemle, 1992
1992/6 - KÁLNÁSSY TIBOR: Posztmodernizmus és vizuális költészet (tanulmány)
KÁWíÁSSY TIBOR Posztmodernizmus és vizuális költészet Amíg Közép-Kelet-Európában évtizedekig a szociális, társadalmi, politikai vagy éppen lélektani indíttatású művészetnek hódoltunk, Nyugat-Európá- ban, az Egyesült Államokban és Latin-Amerikában végbement egy olyan kísérletező folyamat, amely megkérdőjelezte az ilyen típusú művészet létjogosultságát. Ez a kísérleti irodalom nemcsak a sematizmus termékeit veti el, hanem elvet minden művet, amely túlságosan komor, túl tragikus hangvételű, s mindent, ami csak egyszintű, egyolvasatú világképet tükröz, ami kevésbé számol a stabil értékrendek válságával, s ennek következtében nem képes ontológiai szinten következetesen relativizálni a valóságot. A Nyugat- és Kelet-Európa közötti fáziskülönbség így kulturális-művészeti- irodalmi szinten is kézenfekvő, ami érthető, hiszen gondolkodásunk is csak nehezen tud felzárkózni a kor adta követelmények vagy elvárások mögé vagy mellé. S ha ez így van Magyarországon, akkor még inkább így van nálunk, Csehszlovákiában. Ráadásul művészeti és esztétikai alapon a mi hagyományaink erősen kötődnek a strukturalizmus örökségéhez, ami egyrészt nyűg, de másrészt előny is. Nyűg azért, mert a strukturalizmus a modernizmussal és az avantgárd törekvésekkel fonódott össze, s így már inkább muzeális vagy anakronisztikus jelenség, mint előremutató tényező; de más szempontból előny is, mert hiszen — legalábbis elméleti szinten — kontinuitást biztosít, lehetőségeket teremt az újabb kísérletezések vagy irányzatok megértéséhez, befogadásához, a mi esetünkben a vizuális költészet elfogadásához is. A strukturalizmus alapfogalmai közül elsősorban a hagyományosan értelmezett struktúra fogalma elavult. A modernizmus és az avantgárd korában a szövegképződmények egységes egészet alkotnak, a rész az egész szolgálatában állt, s minden elem a komplex kép összhatását volt hivatott elősegíteni, tehát a mű a szó szoros értemében struktúrát alkotott. Most a helyzet kissé fordított; az egész, az egységes szövegjelentés részekre bomlik, fragmentumokra töredezik szét, azaz destrukturálódik, vagy — divatosabb szóval élve — dekonstruálódik. Az új kód ismerete lehetővé teszi, hogy már az író (költő, alkotó) felől is másképp közelítsük meg a szöveget, ámbátor szükséges tudni — s ez még a strukturalizmus vívmányainak az ismeretét is mindig megkívánja —, hogy a jelenkori (posztmodern) alkotásmód feltételezi az előszövegek, szövegtípusok, műfajsémák birtokbavételét is, hiszen a posztmodern alkotás hagyományos struktúraképleteket, stílussajátosságokat vagy éppen műfajokat állít pellengérre, parodizál, szaggat
