Irodalmi Szemle, 1992
1992/6 - KÁLNÁSSY TIBOR: Posztmodernizmus és vizuális költészet (tanulmány)
Posztmodernizmus és vizuális költészet fragmentumokra, részelemekre. S ha mindeddig általában a valóság felől értelmeztük a szöveget, akkor manapság inkább egy előbb született, azaz előszöveg(ek) kapcsán kereshetők az érintkezési pontok a valósággal. Ebből következik: a posztmodern mű megértése, értelmezése főleg akkor eredményes, ha a befogadó legalább részben felismeri az alapstruktúrát, amelyet a posztmodern alkotás felbont, azaz destrukturál. Ám már a kifejezésben is fellelhető az a sajátos szemléletmód, amelyet az ilyen mű képvisel: posztmodern annyit jelent, mint „modern utáni”, vagyis nem ellentétet, hanem valamiféle folytatást sejtet. Pontosabban: ami a modernizmus korszakában ezoterikus, exkluzív formában jelentkezett, s csak a beavatottak számára volt valamelyest érthető, mindaz manapság exoterikussá alakul át, tehát — legalábbis egy bizonyos szinten — megfoghatóvá válik, standardizálódik (Welsch, 1989, 115.). Ugyanakkor mindent áthat az ún. radikális irónia, a paródia, a groteszk mint esztétikai kategória, műfaji szempontból viszont a pastiche-nak, a travesztiának jut fontos szerep. Az utóbbi fogalmak azért fontosak, mert a műalkotás értelme, jelentésegésze általában bizonyos előszöveg(ek) felé fordul, már meglevő szövegek alapján fedi fel a valóság egy-egy tünetét, jelenségét, de mindig is a szavak, szókapcsolatok, mondatok vagy mondatfoszlányok, illetve szövegtípusok jelentésrendszerét vonja valamiképp kétségbe, teszi nevetségessé, ha másképpen nem, hát úgy, hogy deszakralizálja. Erre viszont Közép-Kelet- Európában alighanem még nagyobb szükség van, mint Nyugat-Európában vagy más államokban, mert ezen a tájon maga a valóság is sajátosan groteszk, torz és merev. S mindezt a nyelv, annak szövegformái nemcsak elfedik, hanem adekvát módón ki is fejezik, azaz megmerevült mondat- és szöveghalmazok törvényesítik a realitást rituális képződményként, megkövült változatban. Itt most már nemcsak arról van szó, hogy a beszéd deszemantizálódott, hanem sokszor egy-egy kifejezőeszköz a sokéves deszemantizálódás során voltaképpen abszurddá, önmaga ellentétévé is vált. Amint Jacques Derrida megállapítja: a „nyelv” jel inflációja magának a jelnek az inflációja, abszolút infláció, maga az infláció (Derrida, 1989, 31). Nos, kissé elkanyarodtunk a posztmodernizmustól, de nem egészen alaptalanul, hiszen a posztmodern alkotások éppen a szavak, mondatok, szövegek megkövült jelentéshalmazát hivatottak kikezdeni, kétségbe vonni. S hogy most már a tárgyra térjünk, épp a képzőművészet és a vizuális alkotásmód indította el azt a folyamatot, amely végül is a posztmodernizmusba mint stílusirányzatba torkollt, de mindez összefügg a pop-art és az op-art térhódításával, a konceptuális művészet és az ún. állvány nélküli festészet elterjedésével is, sőt a programozás művészete, az elektronikus számítógépek, robotok és komputerek is közrejátszottak a posztmodernizmus sajátos kifejezőeszközeinek a kialakulásában. Egyszóval: a vizuális költészet is jelentős szerepet játszott az új stílusirányzat létrejöttében és megalapozásában (Palavestra, 1989, 204.). Csehszlovákiában elsősorban a konceptuális művészet gyakorolt hatást a vizuális költészet további fejlődésére a hetvenes években (Valoch, 1968, 658.), alkalmasint azért is,
