Irodalmi Szemle, 1992
1992/1 - Köbölkúti József: Mario Vargas Llosa 1. (tanulmány)
Köbölkút! József le kellett hunynia a szemét.” Metaforisztikus kifejezésmódja élénkíti a stílust; a kutya például nála ugatás helyett átkozódik. Mario Vargas Llosa stílusa élő és eleven, mert megszámlálhatatlan hangulati elemet rejt magában (felsorakozás a zászlótéren, Gamboa vezénylései stb.). Meghökkentő képzettársításai két látszólag összeegyeztethetetlen dolog párhuzamba állításával, összehasonlításával is létrejöhetnek: ”A halántékán doboltak az erek — lassan, akár egy szív, a fekete fürtök alatt — és összeszorította az ajkát.” Hasonlatai lényegrelátóak, konkrét élőlényi vagy tárgyi hasonlósági kapcsolaton alapulnak: ’’Kerek arcán gyulladásos szemei olyanok voltak, mint két óriási seb...” Máskor megint mondanivalóját naturalisztikus ’’iróniába” burkolja: ”... szeretném felmetszeni az ezredes hasát, a beleit a nyakamba kötöm nyakkendőnek”, egy újabb alkalommal pedig fő szempontja, hogy a hasonlat segítségével szemléltesse a szituációt, illetve a hasonlított fogalommal kapcsolatban bizonyosfajta hangulatot keltsen: ’’Érezte, hogy a szíve iszonyú gyorsan ver, mint azok az óriási varangyosbékák, amelyek a chiclayói ház kertjében kuruttyoltak, és olyanok voltak, akár valami szemes fújtató, egy hol kitáguló, hol leeresztő gumitömlő.” Felsorolásai mindenekelőtt intenzitásbeli fokozatot mutatnak, de olyan gyorsan következnek egymás után, hogy előbb észrevétlenül tovasuhanunk felettük, s csak utólag érzékeljük hatásukat és fontosságukat, ám akkor aztán annál mélyebben. Mario Vargas Llosa A város és a kutyákban alig-alig használ jelzőt; így konkretizálja és teszi lendületessé a cselekményt. Ezért is érezni a regényben nyugtalanságot, türelmetlenséget, állandó mozgást. Alakjai többnyire elégedetlenek, még az elért részeredmények sem nyugtatják meg őket. Vágyódnak valami után, de nincs határozott céljuk, s ez a bizonytalan magatartás a továbbiakban felemás helyzetekbe kényszeríti őket; a romantizmus a szubjektív élmények, az ösztönélet rabjává zülleszti valamennyi álmodozóját. Ami biztos: körvonalazott vágyképek higgadtan sohasem konkretizálódnak, sem tér, sem idő nem kedvez nekik. Llosa regényében még a természet is meghátrál. Limában mindössze csak pillanatokra jelenik meg mintegy impressziót keltve az olvasóban: ”A fákról parányi esőcseppek hulltak a járdára, a levelek és az ágak összegyűjtötték a délutáni esőt.” Ennél terjedelmesebb természetábrázolást aligha találnánk a regényben. Annál érdekfeszítőbb környezetfelidéző ereje. Llosa szinte észrevétlen ismerkedtet össze regényhőseivel. Nem pepecsel az egyén külső leírásával; ’’üstökénél ragadja meg”, azaz mindössze a legszembeötlőbb, legjellegzetesebb vonásait domborítja ki. Számára ugyanis a külsőség elhanyagolható, hiábavaló cafrang. ”(Az őrnagy) kövér, vérmes ember volt, vöröses bajusza volt az orra alatt. Figyelmesen átolvasta a jelentést elejétől végéig, és sűrűn pislogott.” Bár az őrnagynak csupán a ’’karikatúrája” ismert, mégis úgy érezzük, mindent tudunk róla; ennél többre nem is vagyunk kíváncsiak. Környezetteremtő ésfelidéző szerepe van a csúfneveiken ismert alakoknak is, s valódi nevüket vagy nem ismerjük, vagy jellegtelenségük folytán sokkal emlékezetesebb epiteton ornansuk (Jaguár, Rabszolga, Rizsfaló, a hegylakó Cava stb.). Llosa akkor is antropomorfizálja a környezetet, amikor egyáltalán nem beszél emberekről. A rohanó utcák, nyüzsgő terek, hangos sétányok önkéntelenül is emberekkel telnek meg; a város forgataga (kirakatok, utcák, városnegyedek, gépkocsik, ődöngő
