Irodalmi Szemle, 1992
1992/9 - MARTIN KASARDA: (talán) Az utolsó vacsora
MARTIN KASARDA Kanmurira készülünk. Várunk. Jézus két emberünket előreküldte, tudakolják meg, lesz-e ma sült bárány a Korsósmái. Ugyanis a papájához megy valahová, és ez a bárány volna a búcsúvacsorája. Harminchárom éves, s úgy véli, legfőbb ideje, hogy normális életet kezdjen, nyolc órát dolgozzon, gyerekeket neveljen. Csakhogy most itt fekszünk. Szerencsétlen véletlen. Jézusnak az imént az jutott az eszébe, hogy megenne egy jó disznósültet. Mindig is nonkonfor- mista volt, és ma sem számít neki, hogy böjt van. Az egyházközösség, melyet a papája irányít, egy pillanatig csodálkozott is, hogy az alma ilyen messze esett a fájától, s az ifjú lázad. De már megszokták. A disznóhúsért Márta ment. Ellopja a konyhából. Jézus bebeszélte neki, hogy a jezsuiták úgyis saját igazukat hirdetik majd az eszközök szentesítéséről. Miért ne használnánk ki őket? Ekkor még nem tudta, milyen csámpás Márta. Alig lépett be, megbotlott a küszöbben, és az alabástromedény kirepült a kezéből. A hús előttem landolt. Az alabástrom tompa ütéssel Jézus fején. Mint egy kalap. A zsír pedig csorog, gyönyörűen csorog. Az arcán, a haján, a ruháján. Bár nem olyan nagy baj ez, Jézus egész Jeruzsálemben ismert zsíros hajáról, és mivel már két éve ugyanazt a gúnyát viseli, nem tudja jobban bepiszkítani. Majdnem begurultam. Ügyetlen tyúk. Jézus csak néz, az ütéstől kissé bambán, én pedig Mártának magyarázom, hogy mindezt inkább eladhatta volna az utcán minimum háromszáz dinárért. Legalább lett volna pénzünk az esti búcsúzkodásra. Bár Jézus talán utolsó közös vacsoránkra hívott meg bennünket. Csakhogy átkozott emberszeretetből minden pénzét szétosztotta. Néha gyerekesen naiv. Azt mondja, segítenünk kell, mi elégedjünk meg azzal, hogy élünk, mert rólunk gondoskodnak a jó emberek. Ő persze könnyen beszél, a papája megígérte neki, hogy az országában a jobbján ül majd. így én is osztogatnék. Alighogy leteremtettem Mártát, és elmagyaráztam neki a gondolkodáshoz való hozzáállás minden hátrányát, mely a másik nem döntő többségénél naponta megnyilvánul, Jézus azt mondta: — Hagyd őt! Miért kínzód? Jót cselekedett: előre megkente testemet a temetéshez. E szavai után vetkőzni kezdett. A hölgyek előtt! Jézus példáját azonban követni kell. Mária Magdolna könnyed mozdulattal lazítja meg a fűzőszalagot, mely ruháját tartja. Az pedig milliméterről milliméterre ereszkedik, csúszik le az oly sok férfi által végigcsókolt csodás mellén, gyengéden felgyorsul a hasán, hogy végül lelassuljon a csípőjéhez érve. A, dehogy Palmers, valódi illatos, női testfedő. így aztán szolidaritásból, ahogy majd a hitbuzgó lengyel katolikusok mondják kétezer év múlva, én is levetkőztem, s letéptem Márta ruháját is. És mezítelenül kenegetjük magunkat a Jézus testén lecsorgó zsírral, egymáshoz bújunk, váltakozva oltjuk ki és gyújtjuk meg a tüzeket, a gyönyört és a napokat. Remélem, tartottak már csupasz testet a kezükben. Ez lehetséges. Jézus szeretni tanított. Igaz, hogy felebarátunkat, de mi mindig felebarátnőt
