Irodalmi Szemle, 1992

1992/1 - Köbölkúti József: Mario Vargas Llosa 1. (tanulmány)

Örvendetes ördögi Peru-szimpátia

mozzanat, felelevenítve utólag még néhány mozzanatot a szereplők életéből, olyan kusza módon, amilyen zavaros maga az élet.

STÍLUSHATÁSOK A VÁROS ÉS A KUTYÁK CÍMŰ REGÉNYBEN. Mario Vargas Llosa nagy érdeme, hogy az élőbeszéd sodrását követve gondolatait mindennemű mesterkéltség nélkül, természetesen fogalmazza meg, nagyban ügyelve a gondolatritmusra. Nemegyszer, bár az olvasás folyamatában nem érzékeljük, némely kifejezést olykor-olykor refrénszerűen, ugyanakkor más-más ’’felhanggal” megismétel.

Párbeszédei gördülékenyek, mindig tartogatnak meglepetést. Llosa ügyesen ’’irányítja” a beszélgetéseket, mintha legalábbis a szereplők kiszemelt riportalanyai lennének. Ha novellái prózában elbeszélt balladák, akkor regényei, különösen a párbeszédekben, közel állnak a riport, a publicisztika műfajához. Tényirodalom ez a javából, némi iróniával fűszerezve.

A szereplők beszédstílusa a mindennapi beszéd közvetlenségét visszhangozza; alig-alig találunk alárendelő mondatot, hiszen ez a fajta mondatkombináció aligha alkalmas ’’fontosabb” gondolatközlésre. Az író csínyján bánik a dialógusokkal; csak akkor él velük, amikor a szituáció eléggé kiélezett, esetleg ha az epizód meghatározó jelentőségű a cselekmény továbbvitelében. A város és a kutyákban a párbeszédek köré kisebbfajta drámai konfliktus összpontosul. Erre utalnak a lényegbevágó rövid — bizonyos fojtottságot, s egyúttal dinamizmust is hordozó — kérdések, megoldásra vagy eldöntésre váró esetek, cselekedetek illetve ítéletek. Hőseit ugyanakkor sohasem beszélteti fölöslegesen.

Nagy hatást ér el azzal, hogy a gondolategész mint lezárt egység után még bizonyos utólagosan ’’nagyon odavaló” következik. Akárha egyfajta elhallgatást kívánna feloldani: ”A padlón hamutartó hevert, tele csikkel, az egyik még füstölt.” Vagy: ”A férfi valami papírt nézegetett, a kezében ceruza volt, mozgatta a levegőben, valami titkos ütemre.” A cselekmény késleltetésekor feszültség teremtődik: bizonytalanság és izgatottság egyaránt.

Mondatait — ha az egészében lezárt tartalmi egységeket központozással (pontokkal) határoljuk — tüzetes elemzés után több szakaszra tagolhatjuk, amelyekben a ’’kevert beszéd” válfajai szinte hiánytalanul fellelhetők. Fukarul bánik az egyik leggyakoribb központozási jellel, a ponttal, helyette inkább a vesszőt használja, s ilyenformán, akár a versben az enjambement, a vessző is a gondolat továbbvitelére, továbbgondolkodásra késztet. Llosánál az eseménysor gyorsításának egy másik módja az igék halmozása.

Szóképei szemléletességet kölcsönöznek műveinek. Metaforái, szinekdochéi, perszonifikációi a prózai közegben is élnek, s talán megkockáztathatjuk a feltevést, hogy Vargas Llosánál már előrevetíti árnyékát a regény megújhodási kísérletének egyik válfaja: megmaradni a regény adott keretei között, de kiegészíteni elsősorban a lírára jellemző stilisztikai eszközökkel. (’’Gyufát gyújt, a Rabszolga arcához viszi, a láng megremeg az összetett kezek hajójában.”)

Megszemélyesítései egyrészt a tényleges szemléltetést szolgálják, másrészt azonban jellemezhetik az egyén stresszhelyzetét, gyötrő, lázálomszerű gondolatainak ’’szélmalomharcát”. Kiderül ez akkor, ha a következő két mondatot párhuzamba állítjuk:

1. ”A parázs vergődik még néhány másodpercig a fűben, a (Rabszolga) lábánál, aztán eltűnik.” 2. ’’Most az arcok kitátották a szájukat, leköpték, nem egyszer, sokszor, végül