Irodalmi Szemle, 1992

1992/9 - A. SZABÓ LÁSZLÓ: Mások regénye

A. SZABÓ LÁSZLÓ

De tudja, hogy egyszer majd megadja magát. És úgy érzi, egyre közelebb lesz az a nap, amikor az utcai lámpák beszűrődő fényében kulcsra zárja az ajtót és átadja magát a halálnak.

Ez lenne az utolsó alkalom, hogy kapcsolatai rendeződjenek. Úgy véli majd, szükség lesz erre, mert Isten csak ezután teremti meg az igazi világot.

Kételyektől mentesen ül majd le az ágy szélére. Nem fog félni. A halál eljön. Biztosan. Csak várni ne kellene.

A csendet csupán rovarszárnyak nesze töri majd meg. Az ánizsillatú szélben félszegen fognak lépkedni a járókelők.

Két légy kering majd az ágya fölött. Tehetetlenül figyeli őket. Néha az arcára száll az egyik, netán az orrán landol, s csak szájának szüntelen rángatására változtatja meg alkalmi pihenőhelyét. Megmagyarázhatatlanul rémisztő grimaszai még szánalmasabb alakká teszik a nehéz levegőjű, repedt falú kórteremben, s mintha torz ábrázata, eltompult tekintete születése óta sajátja volna, egykedvűen bámulja majd a rovarok nászát. A fehér ágynemű méginkább kihangsúlyozza vonásait.

Ezen a ponton kellene közbelépnie a szerzőnek, s legalább röviden érzékeltetni a helyzet komolyságát, az előzményeket.

De mivel a szerző csehszlovákiai magyar író, lemond erről a variánsról, hiszen tudja, hogy nem vállal nagy kockázatot. Műveit úgysem olvassák sokan. Inkább főhősünk legutóbbi álmának részletezésébe kezd, s azt talán megpróbálja érzéki síkra terelni, ennek mégiscsak jobb a piaca.

Leírja hát, hogy főhősünk nehezen szenderül el, a percek és az órák egymásba kapaszkodva egyre nagyobb súllyal nyomták, s csak félszegen indult el a felfedezésre váró fantáziaképek nyomában, mintha már az ébredés ténye riasztaná. Közben még inkább arra összpontosított, hogy amint ablak nyílik előtte e bizarr birodalomba való betekintésre, el kell jutnia a legmélyebb bugyrokig, s minden parányi körvonalazható látomást emlékezetébe kell vésnie, fel kell fűznie, akár a gyöngyöket, hogy reggel a holmi üres, a hajnali fény által kifosztott keret helyet biztos, megalapozott kiindulópontja legyen az elmélkedése során. Mint mindig, ezúttal is valamilyen jelet várt, valamiféle univerzális megoldást az ébrenlét napról napra kínosabb perceire.

Álmában álmosan botorkáló hálósapkás jezsuita szerzetes volt, papucsban, sétapálcával bolyongott az éjféli utcákon, a kirakatokat bámulta, mígnem egy szakállas, ismerősnek tűnő férfi magával nem ragadta, hogy aztán egy vöröslámpás ház kapujához vezesse, majd amilyen gyorsan feltűnt, olyan szélsebesen nyoma is vesszen.

Lábujjhegyen állva, óvatosan lesett be a kis kukucskálón. Csak sejtette, hogy igazából hol is lehet. Soha nem járt még ilyen helyen. De kintről nem látott semmit.

Most hát megint a szerzőn múlik, hogyan alakul tovább a mű, s ebbe az ezoterikus álomba mennyire engedi bepillantani az olvasót, aki lehet éjszakás ügyeletes nővér, gimnazista széplány, netán fáradt munkásnő, csak