Irodalmi Szemle, 1992
1992/9 - A. SZABÓ LÁSZLÓ: Mások regénye
Mások regénye mikor egy kóbor kutyától megijedve ösztönösen hozzábújt. Hogy akkor találta legszebbnek, amikor a januári dermesztő hidegben a papnövendékek esti imáját lesték meg az orgona mögötti sarokból, s útközben hazafelé a tenyerükbe hulló hópelyhek elmúlását figyelték megrökönyödve. A szerző itt beiktathatna még egy emléket a kápolnából, ahol a főhős és szerelme rémülten néztek egy részeget, ahogy megmosta kezét a keresztelőmedencében és nyögésszerű hangon kiáltozta, menjetek a fenébe, üres duma az egész, az Isten a kocsmában vár, bárányvért iszik egy rozsdás lavórból. Ám attól tart, hogy ezzel gyávaságára emlékeztetné, még kínosabb helyzetbe hozná. Csend lesz. A főhős szobájában fog üldögélni. A cigaretta füstje lassan marni kezdi a szemét. Legalábbis ezzel magyarázhatja majd könnyeit. Tudja, hogy a dolgoknak valahogy el kell dőlniük. Megutálja majd tanítóit, mert rájön, hogy becsapták, hogy hazudtak neki, hogy elzárták előle az egyetlen esélyt, az egyetlen utat, az egyetlen igazságot. Megérzi s tudatosítani kezdi, hogy az élet, az egyetlen élet határtalan, csak a halálnak vannak igazi koordinátái. Belátja, hogy ez lehet az a pillanat, amikor valami végérvényesen elkezdődik. Minden addigi esemény csupán fölösleges időhúzás. Az a jelenet is, amelyben a szerző szerint majd ismét a szerelmére gondol, zuhanyozás közben kézen fogja a lányt, maga mellé húzza a forró, lágyan simogató vízsugarak birodalmába, lassú mozdulatokkal hámozza ki nedves ruháiból, mezítelen testét megpillantva elpirul, szeme szomorúnak tűnik, s leguggolva, arcát tenyerébe szorítva, torkaszakadtából üvölti majd, hogy kicsikém, kedves kis nőstény nérócskám, nem mindegy, hogy Rómát, netán valaki szívét gyújtjuk fel, s hagyjuk magára. A szerző elképzelése alapján ekkor a főhős úgy vélhetné, hogy a szétszórt kacatok között a zuhanyozófülkéből még bebukdácsolhatnának a szobába, s rövid tusakodás után csak az ócska vaságy nyikorgása lenne hallható az éjszakában, mintegy elégtételként. Sötétben szeretkezhetnének, nem látva, csak érezve egymást, rózsaszín hústömeget szorongatva, s közben már mentséget és magyarázatot keresve, miszerint semmi sem lehet nyers, visszataszító és idegen, ami emberi. Ehelyett a főhős — valószínűleg a szerző akaratától függetlenül — frivol tekintettel, de karakteres mozdulattal a falon függő Jézus-kép felé fordul. Uram, irgalmaz, mormogja majd maga elé, te tudod, hogy mit szabad és mit nem, te tudod, hogy mi kell nekünk és mi nem, kegyes gesztussal, kérlek, szabadíts meg... A főhős, utolsó postáját gondosan áttekintve, s látva, hogy megkapta a várva várt levelet, melyről a szerző nem kíván bővebben szólni, úgy hiszi, kényelmetlen dolog lehet meghalni. Mint minden éjszaka, így valószínűleg ezen a napon is csak az elmúlás gondolata próbál bebújni mellé az ágyba. Órákig tarthat, míg álomba merülve sikerül leküzdenie. Addig is halkan fohászkodva alvást fog színlelni. Mintha önmagával játszana bújócskát.
