Irodalmi Szemle, 1992
1992/9 - A. SZABÓ LÁSZLÓ: Mások regénye
A. SZABÓ LÁSZLÓ megannyi erőszakos bevégzésének módja jut eszébe, a szemérmetlen halál tolakodó gondolata ragadja magával, de az utolsó szabadulási kísérlet előtt még egy levelet vár majd. És a szerző tudja azt is, hogy ez a levél már válasz nélkül marad. A történet csak akkor vehetne fordulatot, ha a szerző nem érezne bűntudatot amiatt, hogy mindent tud a főhőséről, hogy oly közel állnak egymáshoz, hogy akaratlanul is belekeveredett életébe. Ha nem tudná, hogy szavai hangsúlyosabbak lesznek, mert fokozatosan átveszi a főhős szabálytalan, elmosódó vonásait, mintegy nyomatékot adva csalódása árulkodóan megalázó jeleinek. Talán még azt sem tartaná lehetetlennek, hogy a főhős meglátogassa régi barátait. És ha közben véletlenül nem törne ki egy háború, lefekhetne akár még régi szerelmével is. De a főhős szobájában fog üldögélni, s tudja azt is, hogy szerelme egy másik férfival ünnepli majd születésnapját. Megváltozik számára az idő, vánszorogni fognak a percek, s körülveszi egy kínzó érzés, hogy egész múltja kárba veszett. A szerző ezután felfoghatatlan önvédelemből esetenként már csak feltételes módban szövi tovább mondatait és álomként meséli a történetet. Két különböző tér és két különböző idő határán mozog majd, hogy hihető vízióként közvetíthesse főhősünk életét. A főhős tehát szobájában fog üldögélni, szomorú díszletek között. Dohányszag tölti be a kis nappalit. Az asztalon egy befőttesüvegben a szerelmének szánt kissé már hervadt csokor lesz. Mellette két gyertya, csonkig égve. A főhős kimehetne az erkélyre, elindulhatna a szabadság felé. Megszólíthatná az ablaka alatt dolgozó munkásokat, csak úgy a tréfa kedvéért füttyöghetne a matrózblúzos, érettségire induló lányok után, aprópénzt szórhatna a sétáló nyugdíjasok elé. Átrohanhatna a város másik végébe meglesni, milyen arccal távozik az irigyelt és mély utálatnak örvendő férfi az ő szerelmétől, odamehetne hozzá, hátracsavarhatná a karját, dögölj meg, apám, dögölj meg, ordíthatná a képébe, majd rámosolyoghatna görcsösen, micsoda fordulat lehetne, hiszen végső soron neki se jut más sors, kiszolgáltatott ő is. Fellapozhatná kis noteszét, nevek és telefonszámok között böngészhetne, rábökhetne az egyikre, kitárcsázhatná a számot, a vonal másik végén pedig egy durva hang szólalhatna meg. A hang tulajdonosa az a vörös pincérnő lehetne, aki néhány héttel ezelőtt azzal fejezte be rövid monológját, hogy főhősöm, ha valami kell, csak hívj. De bejelentkezhetne egy selymesen lágy szoprán is, egy csúnyácska lány, akit még senki nem vett észre, csak ő. Legjobban persze akkor örülne, ha a szerelme venné fel a kagylót. Meghívhatná őt egy találkára, a templom kertjébe, mint régen. Felidézhetnék zavart együttléteiket, melyek során főhősünk sohasem adhatta át magát vonzalmainak. Elmondhatná, mennyire fájt neki, mikor egymás kielégületlenségtől megüresedett szemét nézték, s hogy milyen boldog volt,
