Irodalmi Szemle, 1992
1992/1 - Köbölkúti József: Mario Vargas Llosa 1. (tanulmány)
Köbölkúti József szabadvers formájában tálalja: a legszembetűnőbben talán a Kölykök című ’’pszicho-szürrealisztikus” kisregényben. Antropocentrizmusa révén — s ez a meghatározás még fokozottabban érvényes fő műfajára, regényeire — munkái emberi tulajdonságokkal felruházott életerős figurák kimeríthetetlen tárháza. Mario Vargas Llosa életútján ezek a kisprózai alkotások pozitív, előremutató tendenciájuk mellett is csupán egy kisebb stációt jelentenek. Az élet nyers grimaszát, indulatoktól és ösztönöktől feldúlt világát ábrázolja az olyan szerző szigorával, akit már a perspektíva nagysága ’’megérintett”. A hat elbeszélésből álló kötet, amely eredetileg A főnök címet kapta, a grandiózus társadalmi regények és az izgalmas stfluskísérletek előzményeinek, bevezetőinek tekinthető. KIÁBRÁNDÍTÓ MINŐSÍTÉS JELLEMRŐL ÉS ERKÖLCSRŐL. Az író legkedveltebb műfajáról a következőképpen vall: ”A regény úgy viszonyul a valósághoz, mint a sav az érzékeny anyagból készült lemezhez: belemar, és megmutatja, ami látszik.” Talán mégis a megmutatás szükségszerű hitelessége és gyönyörűsége nyűgözi le elsősorban a szerzőt... Az igazi sikert az 1962-ben kiadott világhírű regénye, A város és a kutyák hozta meg számára, s a Formentor-díj odaítélésekor mindössze egyetlen szavazattal szorult a második helyre Jorge Semprun A nagy utazás című műve mögött. A regény önéletrajzi elemeket is tartalmaz, hiszen az ifjú Llosa maga is a Leoncio Prado Katonai Iskola növendéke volt. Gamboa hadnagy, a tisztességes és korlátoltságában is emberséges tiszt, mindenáron fényt akar deríteni a limai katonaiskolában történt gyilkosságra. Saját szakállára nyomozásba kezd, s lassan-lassan felgöngyölíti az eseményeket, rejtélyes emberi kapcsolatokat fed fel. Néhány diák szintén a segítségére siet, mindenekelőtt lelkiismeret-furdalást érezve barátjuk haláláért, ám a felettesek már előbb, ügyesen eltüntetve az áruló nyomokat, gyorsan lezárják a kényelmetlen ügyet, s véletlen balesetnek minősítik Rabszolga halálát. Féltik az iskola hírnevét, de a saját karrierjüket is. Idegenkednek bárminemű ’’perújrafelvételtől”. Gamboa azonban szívós kitartással tovább nyomoz, ám lelkiismeretességével, karakán emberi magatartásával szemben mégis a megalkuvás és képmutatás erői győznek; a hadnagy feje felett átcsapnak a hullámok, s vádlóból vádlottá, áldozattá válik. Mert itt ’’ordastörvények” uralkodnak, s így formálódik fokozatosan a kadétok lelkületében a kinti világ iránti mérhetetlen gyűlölet. Ez már véres-halálos játék, s már csak egyetlen lehetőség marad: a ’’konszolidáció” érdekében Gamboa megy, hogy a katonaiskolában minden maradhasson a régiben. Leoncio Prado bezárt világ, a civil élet számára egyszerűen nincs semmiféle hely, hiszen a ’’változás” csak sztereotip ismétlődések lélektelen láncolata: vezényszavak, kiképzés, körlet, zászlótér meg cementbarakk. A bezártság klausztrofóbiája és a menekülés kiúttalansága a növendékek bizonyos hányadában a brutális ösztönök felébredését idézi elő: a megfélemlítés borzalmas légkörének kiteljesedését, az erősebb kíméletlen jogát a gyengébb felett, amely mintegy íratlan szabállyá válik, s ’’jogerőre emelkedve” gátlástalan terrorba torkollik. Lázadni ellene már-már reménytelen; egyetlen megoldásnak talán a külsőleg apatikus szemléletmód mutatkozik, hogy esetleg mögötte
