Irodalmi Szemle, 1992
1992/8 - KESZI TÓTH MIHÁLY: A Bányász
A Bányász tartoztak azok a faluk is, ahol rosszul működött a szövetkezet, így az épkézláb emberek máshol néztek kereset után. Az első napon, ahogy műszak után belépett a fürdőterembe, még Frantó is abbahagyta a nyerítést és virgonckodást. A többiek pedig mintha csak megnémultak volna. Csak a zuhanyok meleg vizének csobogása hallatszott, majd kis idő múlva Frantó szóhoz jutott. Ágyékkötőként maga köré tekerte törülközőjét, majd ingó léptekkel kétszer-háromszor körüljárta a Rabszolgakereskedőt. Végre megszólalt: — Te jó ég, hogy önnek, uram, micsoda lőcse van. Meg néhányszor körültáncolta a Rabszolgakereskedőt, végigmustrálta. A strici valahogy ösztönszerűen megérezhette, hasonszőrű ember érkezett a bandába. Legalábbis hangneméből erre lehetett következtetni. — Uram — szólt a Rabszolgakereskedőhöz —, ha én ilyen szerszámmal rendelkeznék, mint kegyed, semmi esetre se foglalkoznék zsákhordással. Az ön helyében én alapítanék egy cirkuszt, iparengedélyt kérnék, és nagy belépti díjért mutogatnám magam. A száját csücsörítve himbálta a fejét. — Nem, semmi esetre se kuliznék... Evzsen felém kacsintott. » — Emlékszel-e, öreg, a Rabszolgakereskedőre? Sok mindenre számítottam, de arra sohasem, hogy egyszer majd ott, a zsákolok zuhanyozójában találkozom vele. Ha Evzsen régebben feltette a kérdést „Emlékszel-e, öreg....?”, akkor tanakodásunk rendszerint igen hosz- szúra nyúlt, és kivétel nélkül mindig azzal fejeződött be, hogy megvitattuk, mit teszünk a rabszolgakereskedővel, ha majd — talán csak sok év múlva — egyszer találkozunk vele. Hónapokon keresztül ennek a megvitatása volt a mindennapos témánk. Aztán döntöttünk. — Külön erre a célra megvesszük majd az ország leghegyesebb orrú cipőjét... Ostravában hosszas utánajárással találtunk végül egy susztert, aki még rendelésre is tudott cipőt készíteni. — Tud-e, öregapám, igen hegyes orrú cipőt készíteni? Gyanakodott az öreg, alighanem adóhivatalnokot sejtet bennünk. Borovicskával kínáltuk, attól megoldódott a nyelve. Megesküdött rá, hogy ezerkilencszázharmincban segédeivel együtt számtalan simicipőt készített. — Öregapám — derült fel Evzsen ábrázata —, akkor maga a mi emberünk. És leszámolt elébe egy ezrest. Anyagra, előtanulmányokra. — De az ne simicipő legyen... — Háát? — Szupersimi. Húszcentis orral. — Majd találkozunk a Rabszolgakereskedővel... — Megkérdezzük: emlékszik-e még ránk. — Mire ő nyilvánvalóan azt mondja: nem tudom kikhez van szerencsém.
