Irodalmi Szemle, 1992
1992/8 - KESZI TÓTH MIHÁLY: A Bányász
KESZI TÓTH MIHÁLY — Ön tréfál — állapította meg. Ezzel a közbeszólásával végleg megzavarta kapcsolatom a Bányásszal. Felültem az ágyamon, rosszallóan csóváltam a fejem. Ő pedig keszeg mosollyal heherészett, látszott rajta, semmit se ért a látottakból. Jó ideig szóhoz se jutott. Nagy sokára nyögte csak ki: — Önnek, elvtárs, ...hogy is mondjam... sajátos humorérzéke van. Azt mondta az imént, ne zavarjam a társalgásban... — Pontosan azt. Ragyogó emlékezőtehetsége van. A tapintatánál lényegesen fejlettebb. A válasz láthatóan meghökkentette. Nyilván nem ilyen feleletet várt. Óvatosan, szinte lábujjhegyen, közelebb jött hozzám. A szomszédos ágyra mutattam. Ráült. Feléje fordultam, mire ő menekülni kész állapotba merevedett. — Nyugalom, öreg fiú, semmitől se félj! A biztató szavakra, úgy tűnt, enyhült benne a feszültség. Karjait megint széttárta, kérdőn nézett rám. — Most már árulja el végre, hol a társalgó partnere. A... a Bányász... Megcsóváltam a fejemet. Hát még mindig nem látod? A tűzfal felé mutattam. Ő pedig csak hüledezve vonogatta a vállát. Elmosolyodtam, mert a Báyász a hóviharban kajla fehér bajuszt kapott. Ettől az egész ábrázata megváltozott. Jóval komolyabb lett. De nem sokáig tartott ez az állapot, egy erősebb széllökés az egész bajuszt leborotválta. — Észrevetted a változást? — Miféle változást? — Hááát, a Bányászon. Ott a tűzfalon. Már nem olyan komoly az ábrázata, mint két-három perccel ezelőtt. A szél leborotválta a szakállát. — Azt gondolja, azt a... a Bányászt, amely... — Aki! Aki ott van a tűzfalon. — Gyerekesség. Úgy-e, csak tréfál, nem gondolja komolyan a dolgot. Még hogy bajusza volt! Könnyen megmagyarázható, miért volt bajusza. Mert legalább tizenöt éve, hogy hm... a Bányászt odapingálták. Azóta a fal megrücskösödött. Hullani kezdett a hó, s a rücskökben megragadt. Ez érthető. A bőröndjéhez lépett, kinyitotta, hazai elemózsiát rakott ki belőle. Egy dunsztosüveg libazsírt, szilvalekvárt és töpörtyűs pogácsát. A pogácsából megkínált. Azt mondta: finom, csallóközi. Bólintottam. Ott ült ám az ágyam szélén, és savanyú ábrázattal bámult kifelé. Sandán nézegetett felém meg félszemmel a Bányász felé. Nem tudott tisztába jönni velem. Kis idő múlva megérkezett Atya, a városban volt bevásárolni. Inzsellér közelebb lépett hozzá. —Ha megengedi, bemutatkozom. A nevem... Neki se mondhatta meg a nevét, mert Atya kezében a nagy könyvvel az ágyamra telepedett és megkérdezte: — A Bányász? Beszélgettél ma vele?
