Irodalmi Szemle, 1992
1992/1 - Balla Kálmán: „Klasszikusunk” nyomában (Fábry Zoltán: Tanú és tanulság voltam; Ady igaza)
Balia Kálmán Ady utolsó, 1918-as kötetének értékközpontja — ezt Babits mondta ki 1920-ban — az Élet, annak igenlése. Ez az Élet Fábry nagybetűs fogalmainak szinonimája. Ady is egy közösség, a nemzet nevében mondja ki belső igazságait (az életigenlésen kívül ezért is szociábilis), innen tragikus pátosza, biblikusán szakrális hangneme. A belső, egyéni igazságok közösségivé tétele, egyetemesítése csak fokozza eredendő elvontságukat, általánosságukat. Ennek versbeli következményei, megvalósulásai — ismétlődésfajták, numerikusság, névszóiság — pedig már a konkrét nyelvi forma szintjére vezetnek. Ady kései lírájának ez a futólagos jellemzése az expresszionista Fábry lírai programcikkeire is áll. Téved bizony, amikor kijelenti: ’’Adynak, a névadó költőnek köszönhetek mindent.” Valójában az expresszionizmusnak köszönhette Adyt! S téved Turczel is, amikor — megint csak Fábry nyomán — a Földessyével méri ennek az Ady-képnek a jelentőségét. Az Ady-értelmezés csúcsát szerintünk nem ő, nem is Hatvany, hanem éppen Földessy vitapartnere, Babits, s mellette Horváth János, Schöpflin, részben Szekfü Gyula és Makkai Sándor érte el akkoriban. Fábry tehát mindenkit megelőzve sejtette, érezte meg a költő rejtett vonását, s a kor legfontosabb európai irányzatához kapcsolta, annak előfutárává avatta a kései Adyt. Ez emeli őt említett kortársai sorába, ezért fog neve azokéval együtt fennmaradni, amíg Ady költészete él. Ezzel nagyjából mindent elmondtunk, ami e kötetnek értéket biztosít — még akkor is, ha az állításainkat inspiráló korai cikkek, szövegrészek gyakorlatilag kimaradtak a válogatásból. Megsejtésről, megérzésről beszéltünk, mert tudatos esztétikai vagy irodalomtörténeti vizsgálódásról nem lehet szó e cikkekkel kapcsolatban. Ady-élmény ez, s a költő életműve Fábrynak más élményt nem is nyújtott. Említettük értetlenségét Ady egyéb motívumaival, témáival szemben. Mindig ugyanazt a néhány versét idézi, már 1922-től. A ’’forradalmár Ady” Turczeltől emlegetett élménye nem lényegi mozzanat, hanem az expresszionizmusból a szélső baloldaliságba váltásnak, Fábry kialakuló sematizmusának megfelelő hangsúlyeltolódás. Akár az, úgy kötődik ez is forrásához, előzményéhez. A ’’forradalmár Ady” politikai aktualizálás, mint ahogy Fábry expresszionizmus utáni Ady-írásai (tehát kötetünknek csaknem egésze) politikai cikkek. Ady a pillanatnyi álláspont, a proletármozgalom, a német- és a háborúellenesség igazolására, illusztrálására használtatik föl bennük, versei közéleti állásfoglalásként, sőt agitációként értelmeztetnek. Ez a közvetlen összekapcsolás Ady vulgarizálása.Verselemzést hiába keresünk a kötetben ahol ezt megkíséreli (Ady igaza, Ady-kalendárium), sem jut túl Fábry az újságírós felszínességen. Idéz és beleérez, hirdet és kinyilatkoztat, magához hasonítja Adyt, formakritikát, értelmezést nem ismer — mind-mind változatlanul tovább élő, végképp anakronisztikussá vált expresszionista vonás. Adyt általános, másokra is érvényes kijelentésekkel jellemzi, akár a költő önmagát (ember az embertelenségben, a magyarság próbája, a magyarság lepontosabab eredője és összegezője stb.). ’’Objektíve”, azaz mai szemmel persze Fábry expresszionista Ady-képe sem állja meg a helyét, ám objektivitást és érvényt éppen az irányzat léte és korszerűsége révén nyert. Az irányzattól független tárgyilagosság, elemzőkészség hiánya a történeti és esztétikai érzék hiányában mutatkozik. Aggályok nélkül kapcsolja össze Adyt Descartes-tal, egy-egy értelmezetten mondatuk alapján. Tulajdonképpen nincs füle a költészethez: említettük, Adyra csak részben reagál, József Attilára csak mozgalmi szempontból, modern költészetünk nagyjainak, Babitsnak, Kosztolányinak, Füstnek, Szabó Lőrincnek az életművét észre sem veszi. Kassákot természetesen feltétlenül elismeri expresszionista korszakában, 1922-26 között, később annál kevésbé. Történetileg a Révai-féle
