Irodalmi Szemle, 1992

1992/1 - Balla Kálmán: „Klasszikusunk” nyomában (Fábry Zoltán: Tanú és tanulság voltam; Ady igaza)

„Klasszikusunk" nyomában

konstrukciót visszhangozza irodalmunk ’’fővonulatáról”, az ún. Petőfi-Ady-József Attila vonalról.

4

Ma már senki sem védi nyíltan a hírhedt ’’kicsi, de miénk” elvet, a kontárok legfőbb érvét, szavak, tettek, magatartások rejtett indítékaként mégis naponta találkozni vele. Mindmáig akadályozza kisebbségi irodalmunk alkotásainak kritikus értékelését, méltó darabjainak, mozzanatainak beillesztését a magyar irodalom történetébe. Ehhez persze nem csupán szorgalom és szakértelem kell, legalább ennyire fontos a szemléleti, módszerbeli tisztázottság.

Az unalomig idézzük Fábry szövegeit, aforizmáit, s nem tudjuk, kivel is van dolgunk. Kritikus, esztéta, költő vagy — egyik sem? Miért becsüljük: elméleti vagy kritikusi munkásságáért, politikai, munkásmozgalmi tevékenységéért, kisebbségünk védelméért, stílusáért, életformájáért vagy pedig erkölcsi alapú világképéért és magatartásáért, amelyhez ifjúkorától mindvégig makacsul és jóhiszeműen ragaszkodott? Mi, irodalomtörténeti szempontokból kiindulva, az utóbbi válaszokat véltük vázolni a fentiekben.

Nemcsak Fábrynak, hanem irodalmunknak, s különösen szlovákiai részének, itteni fejlődésének ártunk, ha klasszikussá, sőt szlovákiai magyar klasszikussá avatjuk őt. Ez fölösleges kompenzálás, de nagyobb baj, hogy irodalmunk szétforgácsolását, külön értékrendek kialakítását indítaná meg. A magyar irodalom klasszikusai mindenütt ugyanazok, nem változnak államonként. Regionális hagyományainkról józanabbul kell ítélkeznünk: egy mércével mérni, nem pedig mindenki más fölé, más klasszisba emelni éppen Fábryt, ahogy ő tette sokszor Adyval. Sem ő, sem itteni pályatársai nem érdemlik ezt. Hozzáférhetővé kell tenni írónk korai, expresszionista, irodalomtörténeti szempontból legfontosabb, de nagyrészt kiadatlan cikkeit, s pár évig fontolgatni, mérlegelni. Az érték, ami ezután megmarad, többet fog nyomni a latban minden addigi lerendezésnél. Előbb mérni, ha kell, háromszor, s aztán ítélni — ez a végső tanulság a Fábry-évből.