Irodalmi Szemle, 1992
1992/7 - CSEHY ZOLTÁN: A jelben-létezés méltósága
CSEHY ZOLTÁN Összeadásjelből szőtt hálók, rácsozatok, kisebb-nagyobb hézagokkal, saját térrészt kiszakító betűgyűrűk (amelyek a zártságot, a klasszicitásra való törekvést, de egyben egy speciálisan kiképzett „erődrendszert” megjelenítsenek!), egymás hegyén-hátán ficánkoló jelek, fotómorzsák, a végtelenbe vágyó egyenesek, betűtestekbe írt újabb betűk, halovány, szaggatott összekötő vonalak, egyfajta törvényszerű, ám épp annyira kínzó egymásrautaltság! Petőcz minimális mennyiségű jel-alapanyagból építkezik, ami vitathatatlanul maga után vonja az elrendezési lehetőségek bizonyos fokú beszűkülését, számbeli redukálódását. Az avatatlanabb kísérletezők e tényt rendszerint figyelmen kívül hagyva pusztán izolált jelek, jobb esetben jelzések létrehozására képesek, beleesve ezáltal az állandó ismételgetés csapdájába. Petőcz azonban tudja, hogy az elrendezés, az izoláció és néhány csepp megfelelő jelentés-esszencia keveréke (ha megfelelő a hozzávalók aránya) üzenetet ad! Petőcz azonban idővel fölfedezi, hogy elegendő egy-egy üzenetfoszlány, egy-egy jelzés tökéletes megragadása, s az olvasó ilyen s hasonló instrukciók segítségével az esetek döntő többségében képes a teljes üzenet (s így a költemény) megszerkesztésére. Ilyen megfontolásból keletkeznek az úgynevezett tyroclonista költemények (1983), melyekhez Petőcz a következő előszót, használati utasítást mellékeli: A tyroclonista versek: üzenetek. Magadnak. Magadról. Szánj minden tyroclonista versre öt /5/percet. Ne többet, ne kevesebbet. Én legfeljebb tanácsot adhatok. Hogy mire gondolj. Hogy milyen verset írj. Én csak a lehetőséget tudtam biztosítani. Hasonló lehetőséget nyújt az olvasó számára Petőcz akusztikus lírája is, mely természetszerűleg elsősorban az orális előadásnak köszönhetően válik életképessé, a könyvlap csupán dokumentálására szolgál, bár a rutinos olvasó bizonyos mértékig képes kiérezni a szavakban, hangcsoportokban rejlő akusztikus lehetőségek aprócska üzeneteit, üzenetcsíráit, majd képes ezeket magasabb „regiszterekbe” emelve összekapcsolni, egységes egésszé formálni. Át tudja érezni száz meg száz elképzelt, fantázia szülte előadás hevületét, miáltal képessé lesz a neki leginkább megfelelő lehetőség felismerésére, sőt annak tanulmányozására is. Aki viszont a költő személyes értelmezésére, előadásmódjára kíváncsi, mindezt könnyűszerrel megteheti, ha figyelmesen hallgatja végig a Közeledések és távolodások című akusztikus lírából készített hanglemez-válogatást, mely költőnk és Sáry László művészi lelenyét egyaránt dicséri. Petőcz későbbi kötetében, A láthatatlan jelenlétben (1990) már szinte teljesen más húrok pendülnek meg azon a bizonyos lanton. Ahogy a költő maga bevallja, a Non-figuratív után kissé elbizonytalanodott, kissé ráunt eddigi hangvételére, változtak, tökéletesedtek eddigi nézetei:
