Irodalmi Szemle, 1992
1992/1 - Balla Kálmán: „Klasszikusunk” nyomában (Fábry Zoltán: Tanú és tanulság voltam; Ady igaza)
„Klasszikusunk” nyomában magyar szellemi életbe, nem ismerte föl legnagyobb értékeit. Kívülállását — utólag — megpróbálja integrálni, értékké avatni: ’’Ami azonban a legfontosabb és legkézenfekvőbb, az a hiányérzet megszüntetése, a magyar irodalom egészébe való beágyazottság. Személyemre vonatkozólag ez már megtörtént.” (114.0.) A magyar irodalom, irodalomtörténeti érték azonban több, mint regionális irodalmak és értékek összege! Csalhatatlansági érzésének harmadik táplálója alapvető expresszfv magatartása, jele pedig hirdető, kijelentő modora. Ezt fölerősítő szektás baloldali korszakában azt hitte, az osztályharc elméletével az Igazság birtokába jutott, s eszerint ítélkezett is. Legnagyobb tévedéseit több Ízben visszavonta, a népén gyakorolt többrendbeli jogtalanság azonban megerősítette messianisztikus hitét: ő az igazság és az erkölcs kiválasztottja. A történelem fordulását, a frontok változását nemigen érzékelte; még a hatvanas években is a hitleri birodalom feltámadása ellen dörgött őrhelyéről. Nosztalgiával és egyetértéssel emlegeti Fábry, hogy kritikusként Szlovenszkó rémének meg poéta-esztétikusnak nevezték. Mégsem ő, hanem az elfogulatlan kritikai szellem hiánya az oka, hogy eddig nem született meg az ünneplés ellenhatásaként az ismertetést meghaladó elemzés, az érték- és helykijelölő tanulmány. 3 Pedig az Ady igaza, Turczel professzor megfontolt válogatása és kísérő tanulmánya a legjobb alkalom föltenni a kérdést Fábry magyar irodalomtörténeti jelentőségéről. A kérdés visszavezet az egész életmű vizsgálatának már említett követelményéhez. így határozható meg Fábry helye, véleményünk szerint a magyar expresszionisták között, Kassák köréhez közel. Ady-képének jellege és jelentősége is csak e hellyel magyarázható, hiszen e kép expresszionista irodalomfelfogásával, programesszéivel, stílusával együtt köti őt az irányzathoz és ezzel irodalomtörténetünkhöz. Röviden mondjuk el, mire gondolunk. Turczel — másokhoz hasonlóan — magára Fábryra támaszkodik, amikor háborúellenességét az Adyéból, expresszionizmusát pedig — melyet másodrendű hatásnak tart — részben e háborúellenességből vezeti le. Fábry kései vallomásai azonban ezúttal is megbízhatatlanok. A valóság, mint korai cikkeiből kiderül, az említettnek ellenkezője. A háborúból ő a heroikus nemzeti szolidaritás és a nemzeti tragédia szentimentálisán átérzett élményét hozta. A háborúellenesség később, erkölcsi alapon, a német expresszionisták hatására vert gyökeret benne. Többen (pl. Turczel, Koncsol, Dobos) megfigyelték, hogy Fábry Adyja az utolsó és a posztumusz verseskötet költője; hogy Ady többi, 1914 előtti korszakait mellőzi, sőt dekadencia címén elutasítja. Turczel szerint ez ’’teljesen természetes”. Sszerintünk is, ám egészen más okok alapján. Nem nagyon érdekelhetné az irodalomtörténetet, ha Fábryt egyszerűen a háború vezette volna a háborúellenes költőhöz. Adyt expresszionista szemléletébe építette be, méghozzá joggal. Irodalomtörténetünk csak most kezdi felismerni, amit Fábry 1924 körül megsejtett és deklarált: hogy az Ady-Kassák fejlődésvonal valóság, hogy Adynak rokona és folytatója az expresszionista Kassák, mert Ady utolsó, 1914 utáni korszaka expresszionista jellegű, ’’...egyszer Ady, aztán: Kassák és most: Földes Sándor. (...) Új jövendők első magyar lángszavai” — írta A mérték c. sorozatában A Reggelben. Fábry következetes, amikor — Dobos László szavával — ’’nem a teljes Adyt mondja”. Ady nem volt expresszionista, s ő, aki az volt, csakis a költőnek az irányzat jegyeit viselő korszakával, verseivel azonosul. Ady háborúellenessége is az irányzattal közös jegyeinek sorába illeszkedik.
