Irodalmi Szemle, 1992
1992/7 - TURCZEL LAJOS: Irodalmunk irodalomtörténetírási problémái a két háború között
TURCZEL LAJOS Az említett és egyéb könyvkadási akciók és pályázathirdetések csak kis részben tudták kielégíteni az írók megjelenési igényeit. A szegényes körülmények között igen gyakori volt az, hogy az író előfizetői gyűjtőíven biztosított olyan összeget, amennyiért a nyomda vállalhatta a kiadási kockázatot. Országszerte sok nyomda (többnyire kis nyomda) működött, Losoncon például négy volt belőlük. A sajtóban való publikálásnak elég nagy lehetősége volt, hiszen 1918 és 1938 között Cehszlovákiában sok magyar nyelvű újság, folyóirat jelent meg, s volt olyan időköz, amikor egyszerre 9 napilap létezett. A baj persze az volt, hogy a lapok többsége az anyagi ellátatlanság miatt rövid ideig élt és honoráriumot egyáltalán nem tudott fizetni. Ebben a áldatlan helyzetben a dilettantizmus mértéktelenül elburjánzott és visszaszorítását főleg az akadályozta, hogy a saját dilettánsaikat még a legjelentősebb lapok is megtűrték, és tekintélyes szellemi vezető emberek emeltek szót a dilettantizmus létjogosultsága mellett. A fehér hollónak számító objektív kritika terén a húszas évek első felében a szigorúan esztétikai központú kritikusi krédót meghirdető ifjú Fábry Zoltán emelkedett ki, de aztán a kommunista politika és kultúrpolitika szövetségeséül, hívéül szegődve az egész korszkon át esztétikaellenes értékelési koncepciókat eszményített és gyakorolt. A kommunista rendszer uralomra jutása utáni időben ez az alapvető hibája, kritikusi iránytévesztése erénnyé minősítődött, és annak ellenére, hogy a rendszernek sok baja volt vele, a két háború közti kritikai tevékenységét szinte abszolút mértéknek ismerték el. így aztán az 1945 utáni egyetlen irodalomtörténeti összefoglaló műben, Csanda Első nemzedékében Fábry annak ellenére irányadó vezető kritikusként és az irodalmi folyamat élére emelt általános irodalmi faktorként szerepel, hogy a szerző Fábry esztétikaellenességére és egyéb túlzásáira is rámutat. Én ugyanazt az 1967-ben megjelent Két kor mezsgyéjénben sokkal hangsúlyosabban és kiemeltebben tettem meg, az ugyanakkor publikált Fábry és a csehszlovákiai magyar irodalomtörténet-írás című tanulmányomban pedig arra a szigorú konklúzióra jutottam, hogy„Fábry két világháború közötti kritikái sajátos irodalom felfogásának következtében esztétikailag ellentmondásos anyagot alkotnak, és nem rajzolódik ki belőlük az irodalomtörténeti feldolgozáshoz szükséges objektív irodalmi értékrend”. Későbbi két tanulmányomban: A csehszlovákiai magyar irodalom hat évtizedében (1983) és az Irodalomkritikánk 1918-1945 között címűben (1985) Fábryt illetően még határozottabb megállapításokat tettem, és a Fábry-életmű igazi nagy értékének a publicisztikát nyilvánítottam: „Az esszé műfajában megvalósított és rendkívüli erkölcsi értékről tanúskodó antifasiszta publicisztikája kétségtelenül magas színvonalú, a nagy európai teljesítményekhez mérhető. Impozáns méretű kritikai tevékenységéről ugyanezt csak akkor mondhatjuk el, ha publicisztikai
