Irodalmi Szemle, 1992

1992/1 - Balla Kálmán: „Klasszikusunk” nyomában (Fábry Zoltán: Tanú és tanulság voltam; Ady igaza)

„Klasszikusunk” nyomában

esszék és vitairatok sora késztetett arra a hosszas keresgélésre, amelynek végén megtaláltam az alább közreadandó kéziratot

Több kötet s monográfia is megjelent azóta Fábryról. Ezek hiányolását s egyéb — módosult érvényű — állításokat mégsem igazítottam ki a szövegben. Csakis néhány utaló- és kötőszót iktattam ki vagy cseréltem fel. Akkori és mostani írásmódomból, irodalomfelfogásomból nem kívántam sehova sem köthető, semmikor sem érvényes kozmetikumot keverni. Az eredeti kézirat fénymásolt példányát — azon végeztem apróbb javításaimat — a szerkesztőségben hagytam.

1991. november 26.

1

A gyakorlat mintha követné a feltevést, a sűrűn felhangzó, de bizonyítatlan állítást: Fábry Zoltán a szlovákiai magyar irodalom klasszikusa, európai rangú jelenség. Születésének tavalyi kerek évfordulóján három kiadvánnyal jelentkezett a pozsonyi Madách: önéletrajzi, illetve Adyról szóló írásainak gyűjteményével, valamint egy népszerűsítő, idézetek és fényképek mozaikját tartalmazó emlékfüzettel. Valóban klasszikusnak kijáró tisztelgés. A magyar irodalom híveinek el kell gondolkodniuk ezen a tényen. Valóban bővült Fábryval klasszikusaink sora? S ha azoknak, kik nagyjaink közé emelik, csak hosszabb dolgozatban, életművét figyelembe véve válaszolhatunk, válaszunkat, legalább vázlat alakjában, bízvást előlegezhetjük e két keresztmetszet fölött elgondolkodván. Vallomásaiban s irodalmi tárgyú cikkeiben nyomára kell bukkannunk Fábry klasszikus irodalmi értékeinek — ha ez lehetséges.

Minden írása vallomás: confessio. Kinyilatkoztatja, mi egyeztethető a benne élő igazsággal, erkölcsi imperatívusszal, s mi nem. Nem mérlegelő, elemző, magával birkózó elme; a kételyt nem ismeri. Eltaszít és keblére ölel, szentté avat és kiátkoz, fekete-fehéren lát, árnyalatokat nem ismer. Naiv, rajongó lelki alkata, harcos hagyományokat továbbadó lutheránus neveltetése, németes műveltsége és életfogytiglani elszigetelstsége egyazon irányban hatott: Fábry a belső lényeg kimondására törő, a belülről fakadó emberiség- és társadalomlátomások megvalósítását hirdető expresszionizmus magyar apostola, programadója, elméletírója lett a húszas évek elején és közepén. Műfaja, német pályatársaihoz hasonlóan, a lírai programesszé, a programpublicisztika. Az irányzat európai viszonylatú korszerűsége kölcsönöz ekkoriban bizonyos irodalomtörténeti jelentőséget Fábrynak. Expresszionista irodalomfelfogásának és magatartásának — másodlagossága ellenére is — eredeti vonása koherens, következetes volta és két sajátos forrása: a jellembeli s életrajzi adottságok és a német expresszionizmus hatása. (Ez utóbbiból következik a másodlagosság, ami közös jegye a közép- és kelet-európai expresszionizmusoknak.

2

Sándor Lászlónak a korai cikkeket mellőző válogatásából a fentiek nemigen derülhetnek ki. A válogató egyetlen kalauza Fábry volt, aki sohasem ismerte föl életműve e korszakának fontosságát.

Az irányzat felbomlása után Fábry képtelen volt szemlélete egységét az irodalom jegyében megújítani. Sohasem volt irodalomközpontú: mindig etikaközpontú volt. Az expresszionista irodalmat is ezért, akkor még transzcendentálisán értelmezett erkölcsi programjáért hirdette. Az irodalomban az új világ, az új ember életre segítőjét, előkészítőjét látta. Az erkölcsi cél, amelynek egyre inkább szociábilis értelmezése révén Fábry túljutott az irányzaton — ez a cél maga is irodalom, az expresszionista szemlélet