Irodalmi Szemle, 1992

1992/1 - Balla Kálmán: „Klasszikusunk” nyomában (Fábry Zoltán: Tanú és tanulság voltam; Ady igaza)

BALLA KÁLMÁN

„Klasszikusunk” nyomában

Fábry Zoltán: Tanú és tanulság voltam; Ady igaza. (Madách,!977)

Nem közönséges dolog saját íráshoz magyarázó elő- vagy utóhangot illeszteni: a magyarázás bizony inkább magyarázkodás. Talán kuriózumok, dokumentummá nemesült — vagy avult — kéziratok közlése lehet kivétel. Ilyesmi alább következő írásom, amely tizenhárom esztendeje, 1978 kora őszén született Alcíme és széndéka (meg két szerkesztő barátom kérése) szerint a Fábry Zoltlán 90. születési évfordulóján megjelelent két válogatás együttes könyvbírálatának készült, ám a kötetek ürügyén esszé lett belőle: egyfajta tömör kísérlet a sokaktól sokat emlegetett szlovákiai magyar publicista és esszéíró irodalomtörténeti helyének kijelölésére, sőt művei értékének összefoglaló meghatározására. A megkésett közlés mentségéül ez szolgálhat talán.

És még valami. Kijelölő és meghatározó kísérletem eredménye eléggé távoli hely és érték lett attól, amit mások — szlovákiai magyar, magyarországi vagy erdélyi szerzők

— Fábry számára fenntartottak. Az Irodalmi Szemle akkori főszerkesztője (maga is Fábry Zoltán gyakori méltatója) egyetlen elnéző kérdésbe sűrítette véleményét s döntését, miszerint írásom közléséről szó sem lehet: Ugye, maga jól föl akart bosszantani engem? Kiadóbeli munkahelyemen, igazi Benjáminként, kíváncsi voltam kollégáim nézetére. Egyikük (Fábryval kölcsönösen méltatták volt egymást) írásom címéről — az idézőjel miatt — kijelentette: Nem ér föl Fábryhoz; majd visszaadta az olvasásra méltatlan kéziratot

A dolgomban biztos maradtam mégis. Alig fél évvel korábban írtam meg ugyanis szakdolgozatomat az egyetemen, s az Fábry Zoltánról, főként pályája első — általam legjelentősebbnek minősített — szakaszáról szól. A témát azért választottam, mert tisztán akartam látni. Az agyontömjénezett szerző alkalmas kihívás volt: van-e itt érték egyáltalán? S ha igen, mi az, és mihez képest? Életműkiadás nem volt még, de bibliográfiák igen, s miután a cikkanyagot, ahol fellelhető volt — Stósztól Budapestig

— átnéztem, s a kialakult képet megfogalmaztam, úgy érezhettem: egyike vagyok az igen keveseknek, akik Fábryról szólva tudják, mit beszélnek.

A dolgozatról s a belőle táplálkozó alábbi írásról nem sokkal később megfeledkeztem. Ennek oka—jóllehet bennük foglalt vélekedésem 1989 novemberéig nem volt szalonképes nálunk — főleg az lehetett, bogy a téma s maga Fábry Zoltán nem érdekelt már különösebben, azaz: irodalomként (Alább talán ennek miértjére is ott a válasz.) így aztán a cenzorok s cenzúrák megszüntetése nem, csak a Szemlében 1991 tavaszától megjelenő, Fábry ’’klasszikussá” avatását is kritikus hangon feszegető