Irodalmi Szemle, 1992
1992/7 - FRANTIŠEK MIKO: Stíluskereszteződés a barokk költészetben
Stíluskereszteződés a barokk költészetben Már szóltunk arról, hogy a szerző költeményét elsődlegesen irodalmi műnek szánta és komponálta, s nem vallásos szövegként. Ezzel kapcsolatban merül fel kortársi és a kortól független esztétikai értékének kérdése is. Azt a tényt, hogy a poéma funkciója nem egységes, a rendszerint az esztétikai hatást gyengítő (agitatív) összetevőt is tartalmaz, kétféleképpen értelmezhetjük: mechanikusan vagy pedig strukturálisan. Az efféle kettős funkciójú (szinkretizmus) irodalmat a barokk kor kétséget kizáróan művészi irodalomként, szépirodalomként fogta fel, mégpedig egyrészt valószínűen azért, mert az olvasó másfajta irodalmat nem igen ismert, vagy másrészt mivel a kor vezérlő elvét mint természetest és kényszerűt fogadták el, s az ily módon nem is „gátolhatta” a szöveg esztétikai élvezetét. A vallásosság az egész társadalmat uralta, s így alig lehetséges, miszerint az irodalomban csupáncsak „megtűrték” volna. Elemzésükben megkíséreltük tisztázni, hogy a kifejezés kényszerítő ereje mint a barokk expresszivitásigény kifejezője a barokk irodalom eszmei alapjának is szerves része. A kifejezésnek esztétikailag egyeztethető kényszerítő hatásán kívül a barokk irodalomban érvémyesül a közvetlen, operatív hitszónoki kényszer is, s ez utóbbit megint csak két szempontból értelmezhetjük. Hagyomáyosan a kényszerítő kifejezés operatív megtoldásaként fogták fel (s e jellege szerint osztályozható). Vagy pedig feltételezhetjük az operatív kényszer ikonizáló- dását, tehát azt, hogy az operatív alany az irodalomban mimetikussá válik. Ez annyit jelent, hogy a kortárs olvasó nem csupáncsak az operativitás közvetlen hatását észlelte, hanem érdeklődését lekötötte annak a módja is, hogyan stilizálódik az auktoriális én vallásos énné. E feltevésünket eléggé valósnak hisszük, bár a kérdés természetesen további részletező vizsgálatot igényel. Az esztétikai érték érvelésünk szerint a zavaró és a kiegyenlítő elem kontrasztjához, valamint a kettő arányához kötődik. A zavaró elem a költeményben két formában lép fel: külső, epikai (földrengés) és belső alakban, a vallásosság sajátjaként (az ember vétkessége, isten haragja). Az epikai összetevő, amely a lírában mint akadályozott szüzsé rendszerint implicit formájú, a poémában különnenű szakaszkba kerül, s a vázolt okból kevésbé aktív. A kontrasztigény szempontjából azonban semmikképpen sem értékelhető igazi epikumként, mivel nem teremt az ember aktív cselekvésére lehetőséget nyújtó szüzsét. A költemény témája már eleve kizárja a másfajta, mint akadályozott cselekményt, s így abban csak lírai megoldás léphet fel, az adott ténnyel való szubjektív kieegyenlítődés. Az epikai tényező fokozott kifejeződése ellenére a költemény lényegében lírai szerkezetű. A barokk szerkezet az objektív összetevő kifejezettsége ellenére is lírai és szubjekív marad. Az elemzett tárgykörben a legbonyolultabb az arány és az újítás kérdése, vagyis egyrészt az, hogyan ítéljük meg a két összetevő arányát, mennyire tartjuk azt megfelelőnek a „belső kiegyenlítődés”, az „isteni büntetés” és a
