Irodalmi Szemle, 1992
1992/7 - FRANTIŠEK MIKO: Stíluskereszteződés a barokk költészetben
FRANTIŠEK MIKO függőségi viszony elfogadása szempontjából, másrészt pedig meg kell válaszolnunk a szubjektív valószerűség és egyúttal az eredetiség kérdését is. Az utóbbiakat a költeményben mindennemű további vizsgálatot mellőzve ki kell zárnunk. Abban a helyzetben, amikor a hívőnek (vagy a hívő helyzetét tolmácsoló lírai szubjektumnak) érzelmileg és szellemileg is el kell fogadnia a függőségi viszonyt, az autentikusnak vagy eredetinek az érvényesülése a szubjektum nyomatékosulását s függőségének tagadását jelentené. A barokk az én önkéntes, belső élménnyé váló ön megtagadását követeli, a szubjektumnak önmagát csoportosnak, névtelennek, el nem különültnek, egyszerűnek, szerénynek, „együgyűnek” és népinek kell éreznie. Ami a barokk képben fenséges és gyönyörű, az mind az istené. Az ember tagadja meg önmagát! Ha nem veti magát alá, ha a kényszert kényszerként fogadja, ezáltal tulajdonképpen vét a függőség ellen, amelyet kíván (így válik érthetővé az operatív kényszer elfogadása a barokk olvasónál strukturális tényezőként).20 A barokk népiesség, az egyszerűre törekvés, a művi és a népköltészeti szinkretizmusa nem csupán az ellenreformációnak a tömegekre gyakorolt hatását szolgálja, hanem a barokk embereszmény lényegéhez tartozik. A hívő tulajdonképpen mindig a „kisember”. A nemest és a papot nem tarthatjuk a hívő mintaképének, azok a hívővel szemben épp az isteni hatalmat képviselik. A barokk hívő együgyűségében függőségi viszonyba oldódásakor hajlandó elfogadni a standard, egyenetlen arányt is, isten szigorúságával együtt. Mintha nem kívánná észrevenni, hogy függőségében bizonyos igázságtalanság is benne foglaltatik, hogy az sérelemmel jár. Csakhogy a barokk ember nem az igazságot és igazságosságot keresi, hanem a vigaszt és megkönnyebbülést, s csakis azt. Épp az effajta „együgyűség” viszonylatában értékeljük a költemény esztétikumát, fogadjuk el mi is a barokk olvasóra jellemző standard és keresetlen esztétikai értékét. Az esztétikai érték lényege azonban, bár teljességében vallásosan realizálódik, nem csupán vallási jellegű. Érvényesül benne az egyetemesebb is: az ember függősége a társadalomtól, természettől, világegyetemtől. S a barokk olvasó nyilvánvalóan azt az értelmet is felfogta, még akkor is, ha nem volt képes azt különválasztani a vallástól. Ami pedig a mai olvasót illeti, a műnek épp e mondanivalóját észleli a legközvetlenebbül. Csakhogy az értelmezést nem foghatjuk fel leválasztva az élmény tulajdonképpeni forrását képező realizált formától. A barokk eszmei és kifejező struktúra vallásos realizálódása viszont a mai címzett számára vitathatóvá válhat. A műben egyszerű stilizálással, túlzó értékeléssel, mai ízlésünknek meg nem felelő halmozással találkozunk, vagy pl. közvetlenül vallásos jellegű felszólítással stb. S a mindent megbocsátó barokk ember egyoldalú függősége esetleg felháborítónak tetszhet. De a mai olvasó bizonyos viszonylatban mindezt el is fogadhatja, ugyanolyan magatartást öltve, mint amilyent általában a régi szövegek olvasásakor tanúsít, amikor észreveszi, hogy azokat nem lehet kortársi szövegként kezelni. Az
