Irodalmi Szemle, 1992

1992/7 - FRANTIŠEK MIKO: Stíluskereszteződés a barokk költészetben

FRANTIŠEK MIKO

egyben a barokk művészet veszélye is. Az eszmei összetevő állhatatos követése, a felhívás „sürgető” jellege, s a függőségi viszonylat közvetett ábrázolás útján történő elérésének háttérbe szorítása különösképpen az epikai összetevő síkjában az ábrázolásnak állandó akadályozottságát jelenti.

E szerint a barokk művészet a szubjektív összetevőt, a lírát, s az objektívnak a síkjában az operativitást pártolja, minek következtében oly gyakori épp a „hi perbarokk”.

11. A kifejezés szubjektivitásának a kérdése a barokk irodalomban eléggé bonyolult. A kifejező értékek rendszerének e kategóriája az auktoriális és közlő alanynak a kifejezés síkjába történő összvetületét fedi. A beszélőt a szövegben a rá jellemző szövegi jegyek képviselik, s ezek összege teremti meg kifejező arculatát. Abban az esetben, ha az aktoriális én (azaz az ábrázoló jellegű szövegek szubjektuma) a szöveg valamely alakjaként stilizálódik, szövegbeli szubjektumról beszélünk (lírai én, elbeszélő, az alakkal egybeeső elbeszélő). Ezzel szemben a közlő (kommunikatív) szubjektum (azaz az operatív szövegek szubjektuma) a szövegben mindig közvetlenül van jelen.

Az Eszmélkedö emlékezés szerzője a szövegben kettős arculatú. Egyszer az isten képviseletében lép fel mint a függőségi viszony ágense: operatív, vallásos szubjektum, jellemzők rá a szónoki kifejezésjegyek, másszor pedig a hívőt képviseli, a függőségi viszony pátiensét, vagyis ekkor lírai szubjektum, a befogadó helyzetének mint általános emberi helyzetnek a tolmácsolója. A kétféle,vallásos és lírai szubjektum közti kapcsolat szakaszos. Erre utalnak a szubjektum átváltozását feltüntető éles modális átváltozások a versszakok határán, ld. például a 7. és 81., a 39. és 40., a 86. és 87., valamint a 103. és 104. versszakot. Nem kis mértékben épp ezeknek az átváltásoknak kell tulajdonítanunk, hogy a költeményt műfajiságában és kifejezésanyagában egyaránt különneműnek érezzük. A függőségi viszonylat hátterével azonban a költeményt funkciós egységében fogjuk fel. így hatott az a barokk olvasóra is, s ezt a tényt az irodalomtörténeti osztályozás és minősítés szempontjából meghatározónak tartjuk.

12. A szűkebb értelemben vett expresszivitás és az emocionalitás a szubjektívnak magasabb, fokozott formája. Érdekes, hogy szerzőnk az effajta expresszivitást úgyszólván teljesen mellőzte (a 9. pontban idézett 5-6 kifejezés nem sokat számít). Az ilynemű expresszivitást ugyanolyan indítékok alapján korlátozza, akárcsak a szélsőséges érzékietek leírását.

Az érzelmi telítettség azonban akadálytalanul érvényesül (főképpen a lírai részleteket uraló motívumokban, szókincsben, indulatszavakban stb.).

De úgyszintén hiába keresnők a pátosz megnyilvánulását, a valószínű, ugyancsak az expresszivitás mellőzését kiváltó okból.

Az ember isteni függőségének elfogadását nyilatkoztatja ki a lírai szubjektum. Azt mondhatjuk, hogy ez az elem a költeményben egyensúlyban van a kényszerítő elemmel. A lírai elem a költemény műfaji és kifejezésbeli alakításának integrált összetevője.