Irodalmi Szemle, 1992
1992/7 - IVAN KUPEC: Az árnyak második éneke; A kő gondolatai; Párbeszéd; A könny túloldaláról; Végérvényesen; Májusi pók
A kő gondolatai Bújócskázik az emberrel az önnemző jogtalanság teóriája, s már nem is csak harmadik az utcasarkon túli bűntény. Sprostituált sanzonok győznek meg mindennek az ellenkezőjéről, s éppen azokban az órákban, mikor nem a nótának s még csak nem is az orgonaszónak, hanem inkább a flagellánsostor csattogásának volna ideje. S tereken mást sem látsz már, csak szobrot s gáz öröklángot, valamint a veteránok egyre szaporodó csoportjait. Az ember fáklyák elhamvadtak. Egyszer csak mindig elhamvadnak. S a sikolyukból csontszilánk marad! Árnyak meg árnyak. S oly gyönyörűen kisütött a nap megint. Lassan már pipacsot szedünk július horhosaiban, s bebeszéljük magunknak, hogy az asszonycsípőkben a mi mélységeink számára is gyűlik a mézga. A kő gondolatai ÍZ myšlienok kameňa) Én még csak hagyján, én legalább tudom, ki írja kőverseimet. De te, aki éppen úgy ki vagy téve az ég s az unalom fejszéjének s az ácsorgó kerti rímek véletlenjének, mint én, te, ki poklok üstjében erősödtél, azt mondod gőggel: Én, én!, s nem látod, mint köszörülnek másfajta elemek téged is csendben: a remény vihernyéi s a kétségbeesés fagya, az irigység, sőt a riherongy nő is vésője létednek s versednek is.
